Az introvertált emberek közé tartozom. Ránk – többek közt – az jellemző, hogy nehezen beszélgetünk, csacsogunk. Például hatalmas kihívás számunkra az a helyzet, amikor a buszon leül mellénk egy távolabbi ismerős, akivel könnyeden kellene beszélgetnünk semmiségekről, általános dolgokról: magyarul csevegnünk. Az alábbiakban szeretném bemutatni azt, hogy mi zajlik ilyenkor egy introvertált ember fejében – jelen esetben az én fejemben. Zárójelben olvashatók a gondolataim.
Én: (…vajon hogy lehet a Wes Anderson-filmek vizualitását átültetni szöveggé, hogy lehet képeket leírni úgy, hogy ne legyen tolakodó, öncélú? Nehezen működik ez, bár Hrabal szövegei rendkívül vizuálisak, a Sörgyári capriccio első bekezdései példák lehetnének az efféle kísérleteknek. Meg lehetne próbálni, Hrabalnál működött. És hogyan lehet zenét leírni, hogy lehet egy olyan kócos, örömzenét leírni, mint például a jazz? Van ennek értelme egyáltalán?! Ajjaj, jön egy ismerős, le fog ülni mellém. Talán nem. De. Leült, na, kezdjük…) Jó napot!
Ismerős: Jó napot! Hú, épp elértem a buszt, már azt hittem, lekéstem, de szerencsém volt, bár nagyon elidőztem a hentesnél.
Én: (Erre most mit mondjak?!) Hazafele? (Ilyen hülyeséget, szerinted hova megy, hülyegyerek?! 4Y, Újhegy felé! Ezen a buszon ülünk. Hova menne, ha nem haza?! Talán az Újhegyi Nemzetközi reptérre?! Onnan meg Tanganyikába?!)
Ismerős: Igen. Épp ideje! Neked is lejárt?!
Én: Igen, igen… hehe… (Most mit heherészel?!)
Ismerős: Ma hál’ Isten délelőttös voltam, holnap este meg éjszakázok, hétfőn leszek majd délutános.
Én: (Most mit vár?! Soroljam fel én is a műszakbeosztásomat?!) Én állandó délelőttös vagyok… (…sajnos, mert ha összevissza dolgoznék, most két mondattal többet mondhatnék.)
Ismerős: Nahát, ez nagyon praktikus. Kiszámítható. Amikor a gépgyárban dolgoztam, én is délelőttös voltam. Huszonöt évig állandó délelőttös. De rég is volt már az…
Én: Igen. Hmm… Hehe… (Gratulálok, csak heherésszél, ettől biztos jobb társalgónak tűnsz.)
Ismerős: Egyébként jól vagytok?
Én: Köszönjük, jól! És ti? (Tegezem egyáltalán?!)
Ismerős: A kisebbik gyerek kicsit megfázott, Teri elvitte orvoshoz, kapott gyógyszert, most otthon pihizik.
Én: Aha. Hmm. Hehe. Nahát! (Kérdezzél már valamit!) Ööö… Izé… Hát, igen… (Szép kérdés volt, gratulálok!)
Ismerős: Mostanság én is olyan rosszul alszok, fáj a derekam, nem is tudom, mitől, mert egyáltalán nem erőltetem meg magam. Öregszem már… Te jól alszol?
Én: (Éjszaka, félálomban néha félek a haláltól, attól, hogy nem leszek többé, hogy egyszer csak elmúlok, félek, hogy nem használom ki eléggé az időmet arra, hogy alkossak, szeressek, éljek, beszélgessek. Egyébként is meg vagyok zakkanva kicsit: így negyven felé, átélem azt, amit Dante ír az Isteni színjátékban, hogy az élet felén egy sötét erdőbe jutott. Fiatalként nem tudtam mit jelent ez, de most a saját bőrömön tapasztalom… Éjszaka néha felriadok és számot vetek azzal, amit eddig elértem.) Köszönöm, jól. Mint a bunda… Hehehe!
(Hosszú csend.)
Én: (Kéne valamit mondani, mert ez így ciki.) Hogy nekiállt esni, mi?
Ismerős: Ajjaj, holnapra is mondja.
(Csend.)
Én: (Mondani kéne még valamit az esőről.) És milyen függőlegesen esik! (Függőlegesen?! Nem mondod! Ráadásul felülről lefelé, mi?! És milyen érdekes az is, hogy a járdaszinten megáll. Miért kell hülyeségeket beszélned?!)
Ismerős: Igen, igen, elállt a szél. Az anyósom annyira érzékeny a szélre, mindig megfázik, ha fúj. Nem mindenki szereti ezt.
Én: Hát, igen… (Mondj valami okosabbat!) Így van… (Gratulálok!)
Ismerős: Nem akarsz még megházasodni?
Én: (Tudtam, hogy előbb-utóbb szóba kerül ez! Mi lenne, ha leszállnék, és a következő busszal mennék haza?) Még nem, nem… hehehe… Nem ment el az eszem! Hehehe! (Szánalmas vagy!)
Ismerős: Hány éves is vagy?
Én: Harminchárom. (Most miért hazudsz?!)
Ismerős: Én huszonkettő voltam, mikor megházasodtam, mire harminc lettem, már három fiam volt.
Én: (Mi lenne, ha lelökném az ülésről?) Hehehe… De jó… Hihihi! Hát, igen… (Mit mondjak még erről?! Ez az egész téma egy társalgási „No-go zóna” nálam. Tabu, aknamező: takarodjunk le innen! Témát kéne váltani.) Milyen szépen esik. (Azt tedd hozzá, hogy függőlegesen!)
Ismerős: Ja. Az esküvőnk is ilyen időben volt, mondtam is Terinek, hát, drágám, ki mit érdemel! Hahaha!
Én: Hehehe! (Történhetne valami, például hasra eshetne egy ember a buszon, akkor lenne témánk, akkor meg tudnám jegyezni, hogy hú, de hasra esett ez az ember, láttad?!) Mindjárt leszállsz, nem?
Ismerős: Nem, felmegyek a végállomásra a Karcsihoz. Ígért nekem egy flexet, meg kell csinálnom a nyúlólat.
Én: Igen?! Nahát… Hehehe! (A nyulakhoz végképp nem értek. Én tényleg leszállok.)
(Csend a végállomásig.)
Ismerős: Na, helló!
Én: Helló! Viszlát. (Tegezem? Na, mindegy… Ha azt vesszük, hogy a 2001: Űrodüsszeia Göncz Árpád-féle fordításának nyelvezete mennyire rímmel a Strauss Zarathustra-témájára, ez elképesztő! Mintha a szövegből született volna a zene vagy zenéből a szöveg. Édestestvérei egymásnak… Jaj, a szomszédasszony megy haza a boltból. Nem mehetek el mellette csak úgy. Na, kezdjük…) Jó napot!
Szomszédasszony: Jó napot! Lejárt mára?
Én: Igen. Hazafele? (Szerinted hova megy?!)
Szomszédasszony: Igen, most voltam a boltban. Vettem kenyeret, élesztőt, babkonzervet, túrót és egy kis sört a vejemnek, meg szódát meg egy kis felvágottat!
Én: (Ezt most vissza kell mondanom?! Remélem, nem.) Hát, igen… Nahát… Hehehe… Hogy nekiállt esni, mi?! Függőlegesen.
Hozzászólások