Magamra húztam az éj sötét,
csillagporba hempergetett,
súlyos bársonydrapériáját,
fejem alá igazítva a Holdat,
újra kiskamasszá álmodom magam.
Agyam nem tudja kontrollálni
a múltbéli, széppé szűrőzött,
sokadjára újravágott snitteket
– hitetlenkedve vakarja fejét.
Nem veszi be, egy racionalitással
és megannyi kétellyel átszőtt,
mára foszladozó struktúrájú lélek
mekkora naivitással indult meg
a nagyvilágba vezető ösvényen.

Lelkesen skandált hazug szólamokat,
rajongott csalfa diákszerelmekért,
kiállt csapodár, önző barátokért
és hatalmas egóval mondogatta a tutit.
Rengetegszer futott fejjel a falnak
s kiselefánt szindrómáját csak lassan
– vagy talán sohasem – heverte ki,
ma is maradt benne valami gyermeki.

Ez az elme már pallérozott annyira,
hogy ne álljon le hadakozni holmi
kaméleonokkal, melyek megfoghatatlan
álmokként idegpályák zárlataiban élnek.

Megosztás

Tweet