Tátrai S. Miklós | Vadászbarátság

Szépirodalom - próza

Vadászbarátság

 

(A kishalmi vadászat című novella folytatása)

Az öreg Lada Niva lassan haladt a jól ismert úton. Talán már magától odatalált volna a csereskishalmi vadászházhoz, annyira jól ismerte Péter szándékát és gondolatait. Tizenkét éve jártak vadászni, és sohasem hagyták cserben egymást. Az autó utasa, Szamosfalvi Kornél, a régen látott ismerős, de mégis másik arcát mutató tájat csodálta. Korábban maga sem gondolta volna, hogy júliusi közös vadászatuk élménye ennyire élénken megmarad emlékezetében, és hiányozni fog számára az az izgalom, amit akkor érzett. Nagy várakozással tekintett a hétvége elé. Péter őzbakvadászatra és szarvasbőgésre csábította. Persze nem ígérhetett biztosat, hiszen ahogy tréfásan mondta: az állatok nem menetrend szerint közlekednek az erdőben. A vadászház ugyanolyan barátsággal fogadta őket, mint első alkalommal. Az épületben semmi sem változott, az udvar, a fák, a bokrok azonban már őszi színekbe öltöztek. Szeptember utolsó hétvégéje volt, az október türelmetlenül toporgott valahol az erdő mélyén, hogy két nap múlva elfoglalhassa birodalmát. Szinte még ki sem pakoltak az autóból, amikor kellemes meglepetésükre megérkezett Dénes, a vadásztársaság hivatásos vadásza, aki vendégvadászok fogadására és kísérésére készült. Nem sok idejük maradt a beszélgetésre, ezért Dénes rögtön a lényegre tért.

– A megbeszéltek szerint a 75. körzetbe menjetek. Én a német vendégeket a 72. és a 76. körzetbe viszem, nem fogjuk zavarni egymást. Ma reggel láttam a Diós-dombi bakot a szokott helyén. Két suta és egy gida legelészett mellette. Valószínű találkozni fogtok vele, a többi a szerencse és ügyesség dolga. Ahogy ismerlek Péter, egyikben sem szűkölködsz. Ha mégsem sikerülne, van még egy lőhető bak. A Kék-forrás mögötti lesnél szokott kijönni a tarlóra, a szalmabálák között. Persze bikát is lőhetsz, bár azok megfigyelésem szerint ritkán jártak arra. Nekem most mennem kell! Vadászszokások szerint: egy „kalappal”!

– Köszönöm Dénes. Mi akkor a Diós-dombhoz megyünk, aztán a többit majd meglátjuk. Ne mondd, hogy irigy vagyok, én nektek két kalappal kívánom ugyanazt!

– Milyen kalapokat kívántok egymásnak? – érdeklődött Kornél, Dénes távozása után.

– Nem kalapot kívánunk, hanem egy kalappal abból a bizonyos anyagból, amely állítólag szerencsét hoz, ha valaki belelép. Régi vadászbabona, hogy sikert és szerencsét, nem szabad kívánni, csak azt a bizonyos dolgot. Amint látod, ebben is hagyománytisztelők vagyunk.

– Nem is mondtad, hogy szarvasbikát is lőhetünk. Ez nagyon izgalmasnak tűnik!

– Elméletben valóban így van, de kicsi az esélye. Közgyűlésünk úgy döntött, hogy az úgynevezett golyóérett, tehát a legszebb és legkívánatosabb bikákat semmiképpen se lőjék meg a társasági tagok. Azokat engedjük át a vendégvadászoknak, akik ezért komoly összeget fizetnek. Már korábban beszéltem neked a bérvadásztatás jelentőségéről, amely nélkülözhetetlen bevételt jelent társaságunknak. Ebben az évben én is azok közé tartozom, akik selejtnek minősíthető bikát lőhetnek. Nem szeretem ezt a szót – de talán már erről is beszéltünk –, mert semmiképpen sem tartom illőnek és helyesnek, hogy selejtnek nevezünk egy egyébként nagyszerű trófeát azért, mert az agancságak nem hármas koronában, hanem villában végződnek, vagy jelentős eltérés van közöttük. Egyáltalán nem biztos, hogy egy valódi vadonban, ahol farkasok, medvék tanyáznak, és támadnak szarvasokra, a koronás agancs adja a legnagyobb védelmet. Nálunk, ahol a szarvasbikának nincs tényleges ellensége, a korona a legkívánatosabb, és nemcsak szépsége, hanem az érte kérhető ár miatt is.

– Ezt értem. Az esztétikai és üzleti szempontok találkozása nem káros?

– A szarvasok, a szarvasbikák számát mindenképpen, mindenki számára elfogadható keretek között kell tartani. Ahogy mondtam, nincs természetes ellenségük, bár hallottam már olyanról, hogy falkába verődött aranysakálok, kóbor kutyák, a borjút, az ünőt megtámadták, és szétmarcangolták, de azért nem ez a jellemző. A tervszerű vadgazdálkodásnak kell ezt a problémát kezelni és megoldani. Azt javaslom, készülődjünk, a beszélgetést később is folytathatjuk, de az őzbakra csak sötétedésig vadászhatunk. A törvény napkelte előtt egy órával már megengedi a vadászatot, amely azonban csak napnyugta után egy óráig tarthat. Azt követően a nagyvadak közül, már csak vaddisznó vadászható.

Péter és Kornél összekészítették hátizsákjukat. Élelmet, vizet, meleg ruhát tettek bele, hiszen nem tudhatták, meddig maradnak. Két összecsukható vadászszéket is vittek magukkal, mert a Diós-domb azon részén, ahová menni akartak, még nem állítottak magaslest. A fegyver, a lőszer, a kések, a lámpák és a távcsövek természetes kellékei voltak a vadászatnak. Nem sokkal négy óra után elindultak, pontosan ellenkező irányba, mint amerre nyáron jártak. A sokszínű őszi erdő lenyűgöző látványt nyújtott a fiatal szerkesztőnek. A Diós-domb alját félórányi kényelmes sétával érték el. Autóval is jöhettek volna, de szívesebben választották a gyaloglást. A tisztás előtt megálltak, óvatosan közelítették meg a füves területet, amelybe három szekérút szaladt. Az egyiken ők érkeztek, a másik tőlük jobbra, mintegy nyolcvan-kilencven méterre, bokrok között érte el a tisztást. A harmadik, mint egy zöld folyosó, velük szemben, talán száz méterre, a fák között futott fel a dombra. Péter távcsövével alaposan átkutatta a terület, de nem látott állatokat. Intett Kornélnak, hogy kövesse, és lassan, tizenöt-húsz métert haladtak jobbra a bokrok között. Egy kis leshelyhez érkeztek, amit a vadász már korábban kialakított. Úgy vágta le az ágakat, hogy jó kilátásuk legyen, azonban a levelek mégis takarják őket. Leültek egymás mellé a székekre, a kibontott hátizsákokat maguk mögé tették. Halkan beszélgettek.

– Öt óra előtt még nem láttam kijönni őket, de olyan már előfordult, hogy egyáltalán nem mutatkoztak. Ehhez kell a szerencse és türelem. Nagyon különleges bakot várok. Egyik agancsszára teljesen rendben van, szabályos, jóval a füle fölé nőtt. A másik azonban torz. Nem több tíz centiméternél és egyetlen ága sincs – suttogta Péter.

– Ez hogyan lehetséges?

– Több oka is lehet. Valamilyen korábbi sérülés vagy genetikai problémák a legvalószínűbbek. Talán kegyetlennek hangzik, pedig igaz: szaporodása nem kívánatos, az ilyen egyedeket ki kell lőni, mert rontják az őzállomány minőségét, életképességét.

– A vadásztársaság tagjai ingyen lőhetnek szarvasbikát vagy az őzbakot?

– Ezt minden társaság saját maga szabályozza pénzügyi helyzetétől függően. Nálunk fizetni kell egy jelképes összeget, és nem lőhetünk minden évben trófeás vadat. Emlékezz azonban nyári beszélgetésünkre, a tagdíjfizetési kötelezettségre, a kötelező vadkárelhárításra, társadalmi munkára. Megdolgozunk a lehetőségért! Az agancsok az elejtő tulajdonába kerülnek, amit legtöbben lakásunk valamelyik falára helyezünk, és büszkén mutatjuk vendégeinknek. Én már jó ideje csak a különleges trófeákra vadászom, most is ebben reménykedem. Az út melletti bokrok közül szoktak előjönni az őzek. Ha halljuk vagy érzékeljük a mozgást az ágak között, akkor majd óvatosan felállok, és ha biztos vagyok a dolgomban, akkor megpróbálom a lövést. Te maradj ülve, úgy is látni fogsz mindent.

A két férfi elcsendesedett, növekvő izgalommal figyelték a tisztást. Kornél vette észre, hogy a várt megjelenési helytől ellentétes irányban kisétált egy őzsuta a gidájával. Jól emlékezett nyári hibájára, amikor egy hirtelen mozdulattal, és felesleges zajkeltéssel megzavarta a vaddisznókat. Most meg sem szólalt, kezével megérintette barátja karját, és fejével intett az állatok felé. A vadász bólintott, és nagyon halkan súgta, hogy nem őket várta, maradjanak nyugodtan tovább. A suta és gidája negyedórát legelésztek, amikor hirtelen felkapták fejüket, megmerevedve néztek az út és a bokrok irányába, majd megpördültek, és beugrottak a fák közé. Valamit láttak, vagy hallottak, amit Péterék még nem, de ez a jelzés elég volt ahhoz, hogy a vadász felálljon, fegyverét vállára vegye, és távcsövén keresztül fürkéssze a bokrokat. Kornél ugyanezt tette, és már remegett az izgalomtól. Feszültsége még tovább fokozódott, amikor már észlelték az ágak mozgását, és zajt hallottak. Péter felemelte a puskát, már annak távcsövében figyelt, de nem biztosította ki, nem helyezte tűzkész állapotba. Sok-sok év alatt begyakorolt ösztönössé váló mozdulatok voltak ezek. A zaj és a mozgás egyre erősödött, az újságíró szíve hevesen kalapált. Megdöbbenve látta, hogy barátja leengedi a fegyvert, és fejét csóválja. Mielőtt bármit kérdezhetett volna, a bokrok közül két asszony lépett ki. Egyikük vállán piros hátizsák lógott. Kornél felugrott és belesápadt a jelenetbe, annyira megijedt.

– Úristen! Majdnem lelőtted őket!

– Dehogyis! A fegyveremet sosem biztosítom ki, amíg nem vagyok meggyőződve arról, hogy elejthető vadat látok, és biztosan lőhetek. A zajok alapján már erősen kételkedtem, nekem nem őzeket jelentettek. Aztán megláttam egy piros foltot, és már emberekre gyanakodtam.

– És most mit csinálsz?

– Semmit. Illetve üdvözlöm őket, és megkérem, hogy máskor ne kóboroljanak a bokrok között. Ettől többet nem tehetek. A mi feladatunk, hogy vigyázzunk rájuk, még akkor is, ha ők hibáznak.

A váratlan találkozás meglepte és megijesztette a hölgyeket. Diót akartak szedni a dombon, és úgy gondolták: lerövidítik az utat. Péter barátságos magatartása megnyugtatta őket. Belátták könnyelműségüket, de szándékukról nem mondtak le, elindultak a dombtető felé.

– Most mi lesz? – kérdezte idegesen Kornél, aki még nem tudta túltenni magát a történteken.

– Nem sok értelmét látom itt maradni, annyira megzavartuk a környéket. Átmegyünk a Kék-forráshoz. Ha sikerül csendben megközelítenünk, talán még találkozunk a másik őzbakkal, amiről Dénes beszélt. A vadászathoz bizony az ilyen esetek is hozzátartoznak, nem kell felháborodni, vagy kétségbe esni miattuk. A székeket itt hagyhatjuk a bokor alatt, majd visszafelé elvisszük őket. Gyere, induljunk.

A Kék-forrás a fák között, egy sziklából tört elő. Jelzett turistaút nem vezetett oda, keskeny ösvényen lehetett megközelíteni a szekérúttól. Ez az ösvény ment tovább a gabonatábla széléhez, ahol a magasles állt. A gabonát már régen levágták, néhány ott felejtett szalmabála árválkodott a tarlón. A les baloldalához közel volt az erdőszéle, jobbra azonban messze el lehetett látni. Szemben, mintegy száz méterre, égerfák, bokrok határolták a mezőgazdasági területet. Az őzbak onnan szokott kijönni, amikor éppen úgy tartotta kedve. Hol jobbra ment, hol balra, máskor egyenesen előre ballagott. Péterék ezt remélték, és abban is bíztak, hogy az őzet nem takarják majd el a szalmabálák. A vadászszerencse ezúttal elhagyta őket. Csendesen elérték a lest, óvatosan, szinte hang nélkül tudtak elhelyezkedni. Távcsöveikkel átkutatták a tarlót, de egy egerésző rókán kívül mást nem láttak. Kornélnak ez is újdonságot jelentett, mosolyogva nézte, ahogy a róka felugrik, csaknem egyszerre, és egy helyre teszi le a lábait, valószínű megfogva az egeret. Már lebukott a nap, amikor messze a tarlón felfedezték az őzet.

Nem tudhatták régóta álldogált-e ott, vagy éppen akkor érkezett valahonnan. A nagy távolság miatt lövésre nem gondolhattak, arra vártak, hátha az állat közelebb jön. Nem maradt sok idejük, a napnyugta utáni egy óra rohamosan telt. Az őzbak nem sietett, feléjük ballagott, majd váratlanul megpördült, és rohanni kezdett visszafelé. Már Kornél is tudta: valami megzavarta, valamitől megijedhetett. Feszülten figyeltek, várakoztak. Nem telt el több két percnél, amikor gyorsvonati sebességgel vágtázott ki egy bika a szemben lévő fák közül. Egyenesen feléjük tartott. A les közelébe érve lelassított, és kényelmesebb kocogásra váltva elkanyarodott, majd a baloldali erdőbe futott. Kornél alig tudott megszólalni.

– Ilyet még nem láttam! Ez gyönyörű volt! Mekkora agancsok, te úristen! Mi történhetett? Nem akartad elejteni?

– Nem, semmiképpen. Három év körüli fiatal szarvas volt. Remélem, látsz még ettől szebbet is. Arra gyanakszom, hogy egy erősebb bika kizavarta, akkor pedig Dénes kivételesen tévedett, mert ezek szerint erre is járnak szarvasbikák. Őzet már biztosan nem lövünk ma, de szarvast sem. Mindjárt sötét lesz. Mégis érdemes maradni még egy ideig, hátha rázendítenek nászénekükre az erdő királyai. Reggel majd visszajövünk erre a lesre, vagy elmegyünk a Diós-dombhoz.

– Rád bízom a döntést, legyen az, amit jobbnak gondolsz. Az előbb azt mondtad, ez a bika hároméves lehet, de láthatunk ettől szebbet is. Minél öregebb, annál nagyobb az agancsa?

– Igen is, és nem is. A fiatal bikák évről évre nagyobb agancsot növesztenek, ha csak valami sérülés nem éri őket, vagy nincsenek öröklött problémáik. A természet egyik csodájának tartom, hogy az idősebb szarvasok fél év alatt tíz-tizenkét kiló csontot képesek növeszteni, de vannak ettől súlyosabb agancsok is. Látod könnyű a muflonnak, mert az minden évben megtartja és továbbnöveszti szarvát, az őzek, a gímszarvasok, a dám szarvasok pedig minden évben kezdhetik elölről. Sokan keverik össze a szarvakat az agancsokkal, pedig az egyik – ahogy már mondtam – csontból, a másik szaruból van. Mégsem igaz az, hogy minél idősebb a bak vagy a bika, annál nagyobb és szebb az agancsa, hiszen egy bizonyos kor után, ami a gímszarvasoknál általában tizenkét év körül van, ez megváltozik. Vadásznyelven úgy mondjuk, elkezdi visszarakni, azaz egyre gyengébb agancsot növeszt, ahogy öregszik.

– Az agancsból megállapítható a kora?

– Nagyjából lehet rá következtetni, azonban nem ez az egyetlen szempont. Hosszú évek gyakorlata után a testtartás, a mozgás, a viselkedés is segít az életkor becslésében. Engem Dénes elődje, Pista bácsi tanított meg sok mindenre. Ma már az égi vadászmezőket járja, nagy szeretettel gondolok rá. Kiváló ember volt.

– Filmen láttam már szarvasbikák viadalát, ahol mindig az erősebb, az ügyesebb győz, és ő hódíthatja meg a szarvashölgyeket.

– Igen, ez általában így van, de mindig lehetnek és vannak kivételek. Előfordult már, hogy két ereje teljében lévő bika verekedése közben egy gyengébb harmadik kihasználta az alkalmat, és elhódított egy-két – ahogy te fogalmaztál – szarvashölgyet. Történtek már olyan tragikus események is, hogy verekedés közben az agancsok összeakadtak, nem tudták szétválasztani, és szörnyű szenvedések után pusztult el mind a két bika.

– Ez borzasztó! Láttál már ilyet?

– Én nem, de Pista bácsi igen. Ahogy mesélte, az egyik már elpusztult, a másik talán utolsó óráit élte. Kegyelemlövéssel szabadította meg szenvedéseitől. Azt mondta, megsiratta őket, és az öreget ismerve ezt el is tudom képzelni.

– Nekem te vagy a tanítómesterem, és igazán hálás vagyok érte. Sok mindent tudok és értek, amit korábban nem, de nem mindent. Megérteném, ha a szarvasnász előtt lőnék ki a selejtesnek mondott bikákat azért, hogy a szépek, a kívánatosak szaporodjanak, de hát a legjobbakra is vadásztok! Miért nem várjátok meg az októbert, amikorra már teljesítik férfiúi és fajfenntartási kötelességeiket?

– Borzasztó nehezet kérdeztél, ezen már én is többször gondolkodtam. Nincs igazán jó válasz. A jogszabályok, és a nemzetközi gyakorlat szerint a legjobbakat, a golyóérett bikákat, szeptemberben és októberben lehet elejteni, az úgynevezett selejtet még januárban is. A lehet szót, hangsúlyoznám, és azt is, hogy jó vadgazdálkodás esetén, több a golyóérett bika, mint amennyi lőhető az adott évben. Októberben általában már nincs szarvasbőgés, és a vadászat csúcsa mégis csak a bőgő bika becserkelése, meglesése, elejtése, és ne tagadjuk, a legnagyobb bevételeket is ezek az események hozzák. Azt gondolom, hogy szakszerű munkával, ésszerű mértéktartással, etikus magatartással, meg lehet találni az összhangot.

– Már megint a pénz…

– Nem csak a pénzről van szó, a szenvedélyről is. Ne feledd azt sem, hogy a pénzt nem öncélúan használjuk fel. Az a vadásztársaság működését, feladatainak végrehajtását segíti, amelybe nem csak az előírt vadmennyiség kilövése tartozik. Emlékezz megint nyári beszélgetésünkre. A vadföldek gondozása, a mezőgazdasági kultúra védelme, a vadkár kifizetése, a téli etetés, a vadak esetenkénti gyógyszerezése, egyes társaságoknál az állatok árvíz esetén történő mentése, mind-mind ide tartozik, és bizonyára sok mindenről még nem is beszéltem.

A két barát hosszú hallgatásba merült. Lassan beesteledett, figyelték, hallgatták az erdő már ismerős neszeit. A felhők között bujkáló hold nem sokat segített. Nyolc óra után a távolból felhangzott az első szarvasbőgés, majd nem sokkal később a válasz is. A bikák néhány percig üzentek így egymásnak, küzdelemre, viadalra hívva a másikat. Kornél önfeledten hallgatta őket, időnként társára pillantott. Egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Pétert, aki már több mint két évtizede járja az erdőt, még mindig szemmel láthatóan lenyűgözi a szarvasok különleges hangversenye. Nem akarta zavarni, pedig oly sok kérdése lett volna az ismeretlen világról. Az újra beköszöntő csendben már-már összeszedte bátorságát, hogy megszólítsa társát, amikor valósággal összerezzent, mert bal oldalról, a fák közül, egészen közelről bődült el egy bika.

– Nincs messzebb ötven méternél. Valószínű ő zavarhatta el a délután látott fiatal vetélytársat. Erős bika lehet, gyönyörű hangja van – suttogta Péter.

– Mi lesz, ha kijön? Rálősz?

– Semmiképpen! Ilyen sötétben akkor sem lehet szarvasra vadászni, ha a távcsőben még jól látnánk alakját. Ha kijön, és a hold is úgy akarja, akkor gyönyörködünk benne. Izgulhatunk, hogy tehenek, ünők is legyenek vele, vagy esetleg előttünk mérkőzzön meg egy másikkal. Az fantasztikus látvány lenne, nekem is csak ritkán sikerült olyat megfigyelnem.  Oda nézz! Ott jön! – intett Péter fejével a takarásból kilépő szarvasbika felé.

A hold, vagy inkább a felhők, nem voltak kegyesek hozzájuk, és a tarlóra érkező szarvasbika sem feléjük tartott, inkább távolodott. Agancsának formáját, méretét, a sötétben nem tudták megítélni, csak abban lehettek biztosak, hogy erős testű állatot látnak. A bika egyszer csak megállt, fejét felvetette, és hosszan elnyújtottan bőgni kezdett. Nem kapott választ, ezért újra és újra kieresztette mély, rekedtes hangját. A negyedik próbálkozás után válasz érkezett a sűrűből. Fiatal legényke lehetett, akinek ebben az évben még nem sok esélye lesz a szerelemhez. A tarlón álló bika nyilván pontosan felmérte a helyzetet, és ereje biztos tudatában megindult a tolakodó felé, majd nagy zajjal eltűnt a szemben lévő fák között. Péter azt javasolta a még mindig ámuldozó Kornélnak, hogy csendesen menjenek vissza a vadászházba, mert nem valószínű, hogy ez az este ettől többet adhat nekik.

A hajnalok szeptember végén már hűvösek, a fű, a levelek vizesek, szinte lehetetlen szárazon megúszni a cserkelést. Ez a két barátnak sem sikerült. Öt órakor már a lesen ültek. Sötét volt és csend, borús idő ígérkezett. Kényelmesen elhelyezkedtek, várakoztak. Nagyon lassan érkezett a reggel, mintha valaki vagy valami feltartóztatta volna az erdő mélyén. Keresőtávcsöveikkel folyamatosan kutatták, vizsgálták a terepet. Először Kornél vett észre egy tanácstalanul álldogáló sutát, majd Péter két süldőt, amint gyors tempóban haladnak át a tarlón. Nem is próbálkozott lövéssel, hiszen nem őket várta. Már egészen jól kivilágosodott, amikor felfedezték az őzbakot. Tőlük jobbra, több mint kétszáz méterre andalgott a szalmabálák között. Nem volt sietős dolga, de közeledett. Néha eltűnt egy bála mögött, de azután újra előbukkant, mintha csak bújócskát játszana. Amikor száz méteren belülre érkezett, már biztonságosan elbírálható volt agancsa. Péter úgy döntött, ha a bak kedvező pozícióba áll, lőni fog. Szándékát halkan súgta társának, fegyverét a les jobb oldali peremére támasztotta, testével is abba az irányba fordult. Kornélon eluralkodott az izgalom. Hol a bakot nézte távcsövében, hol barátjára lesett, hogy éppen mit tesz. Péter már a fegyvertávcsőben figyelte az állatot, a szálkereszt a lapockát kereste. Az őzbak úgy látszik másként gondolkodott a vadászatról, mert megint egy bála mögé bújt, onnan pedig megindult visszafelé, ugyanolyan kényelmes, lassú tempóban. Kornél bosszankodott, de Péter, arcán a „van ilyen” mosollyal fordította vissza fejét, és szinte kővé dermedt. Lehelet finoman érintette meg a szerkesztőt, csak szemével intett előre. Amíg az őzet nézték, velük szemben, a tarló túlsó végére kilépett egy szarvasbika. Elképedve nézték erős testét és agancsát, amely igazán különleges volt.  Az agancstő felett mindkét ágon egy-egy szemág nőtt, utána viszont egyetlen egy sem. Legalább ötven centiméter hosszúságúra becsült ágnélküli agancszárak meredtek az ég felé mind a két oldalon. Péter semmit sem szólt, óvatosan, milliméterenként fordította középre felsőtestét, és fegyverét. Miután puskáját sikerült észrevétlenül feltámasztania a les peremére, és távcsövében is megnézte a szarvast, akkor súgta leheletfinoman Kornélnak:

– Dárdás bika! Lőni fogok!

Kornél képtelen volt érzékelni mennyi idő telik el, egész testét átjárta a remegés, a várakozás izgalma. A szarvasbika megindult lassan, méltóságteljesen, majd ki tudja miért megállt, és szimatolni kezdett. Talán valami gyanús lett neki, de addigra már sorsa megpecsételődött. A gondos célzás után eldördült a lövés. A találatot felugorva jelezte, majd rohanni kezdett. A vadászirodalomban halálvágtának nevezett futás nem volt hosszú, a dárdás bika ötven méter után összeesett, és nem mozdult többé. Péter, aki a lövés után azonnal felállt és újra töltött, már mozdulatlanul állt, és szarvast nézte. Kornél kapkodta a levegőt, lassan felemelkedett a padról, alig tudott megszólalni:

– Hú! Hát erre nem számítottam! Ez félelmetesen gyönyörű volt.

– Én is úgy gondolom! Nekem is megható, és felejthetetlen élmény, különösen azért, mert nem készültem szarvasbika-vadászatra. Látod ilyen a vadászszerencse, amiről Dénes beszélt. Nem várt helyen bukkant fel ez a bika, amelyet egyébként mindenképpen ki kellett volna lőni. Ahogy mondtam: dárdás, ami igen nagy veszélyt jelent a többiekre, akár az erősebb és szebb bikákra is, hiszen agancsa, az ágak hiánya miatt akadálytalanul fúródhat ellenfele testébe, halálos sebeket ejtve. Ritka és különös trófea, büszke vagyok rá. Gyere, nézzük meg közelebbről!

Levett kalappal közelítették meg az erdő királyát, hosszasan nézték, vizsgálták, simították végig agancsát és testét. Péter meglepetésére Kornél elindult az erdő felé, és kis zöld ágacskával tért vissza. Nem könnyen találta a szavakat, amikor halkan megszólat:

– Tudom, nem nekem kellene ezt megtennem, talán a hagyományok ezt meg sem engednék, de kérlek, te engedd meg nekem, hogy én adjam át a töretet, és én gratuláljak elsőként. Veled örülök, és veled érzek. Már majdnem vadásznak érzem magam!

Kornél a zöld ágacskát a vérző sebbe mártotta, és az évszázados vadászszokások szerint átnyújtotta Péternek, aki azt kalapjára tűzte. Meghatottan ölelték át egymást, úgy, ahogy az két vadászhoz illik.

 

 

A Vadászbarátság előzménye, A kishalmi vadászat 2014. január 15-én jelent meg a Hetedhéthatárban

 

http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=27159

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Vadászbarátság”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés