Buszra vártam ma, az ütött-kopott téren, ahol mintha megállt volna az idő. Húsz, harminc évvel ezelőtt is épp ott kellett várni, ahol nincs hely se menni, se megállni, és az emberek türelmetlenül lökdösődnek naphosszat.
Pár percem volt csak, megpróbáltam semmire sem gondolva múlatni az időt, amikor megpillantottam a sarkon beforduló férfit, aki egyenesen felém tartott. Megismertem, bár nagyon régen nem láttam, és mindkettőnkön rajta hagyta nyomait az idő.
Ő is megismert, elmosolyodott és mellém érve olyan magától értetődő természetességgel puszilt meg, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. Pedig megvan annak negyedszázada is.
Kérdésemre, hogy vagy? – kis bocsánatkérő mosollyal válaszolt: Hogy lehetnék? Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm… kezdte, és én úgy folytattam, mintha minden nap zsoltárok felmondásával foglalatoskodnék. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem… folytattuk egyszerre, ketten.
Aztán még idéztünk kis József Attilát, az egyensúly kedvéért, megbeszéltük az életünket, múltat és jelent, jövőtlenséget. Mindezt öt percben, mert közben megérkezett a buszom, felszálltam és csak akkor kezdtem el sírni, amikor tudatosodott bennem, hogy soha nem fogjuk valóra váltani az ígéretet, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor beülünk valahova egy jót beszélgetni. Ültem a buszon, az idegen emberek között, és folytak a könnyeim. Alighanem láthatatlan lehetek, mert szerencsére senkinek sem tűnt fel.
L. a rendszerváltás egyik első áldozata volt, aki elveszítette a munkáját, inni kezdett, bár lehet, hogy már előtte is ivott, csak akkor belehúzott a nagy reménytelenségben. A felesége gyorsan kitette a szűrét, később el is váltak. Nagyon művelt, okos, jó fanyar humorú ember lévén, közös baráti társaság tagjaiként gyorsan felismertük egymásban a rokonlelket. Rengeteget beszélgettünk, tiszta és egyértelmű barátság volt a miénk, nélkülözte a nemiséget, részemről legalábbis mindenképpen. Házasságom ugyan már a végét járta, de soha nem csaltam meg a férjemet, holott ő engem nagyon sokszor igen. De ez nem adok-veszek történet volt számomra, ha boldogtalan voltam is. A másik ember rám vetülő figyelmét, barátságát elfogadtam, de semmi mást nem akartam tőle.
Aztán elszakadtunk, a társaság széthullott, elváltam, elköltöztem. L. eszembe sem jutott.
Csak reggel, az átszállásnál, az ütött-kopott Béke téri buszmegállóban gondolkodtam el az életemről, és erről az egész keserves közép-európai történetről. Az értékekről és azok elvesztéséről.
Hozzászólások