Mint érett fenyőtoboz,
időnként földre hullik lelkem,
porban sárban magam téblábolok rajta,
elesetten, elveszetten.
Hajolj le hozzám Múzsám
s emelj föl újra.
Föl magasra, egyre feljebb,
repíts a csillagokig.
Oda, ahol kóválygó üstökösként
járhatom újra végtelen utam,
szédülten keringve távoli,
elérhetetlen csillagom körül,
mely végzetem lesz időm kiteltével.
Felragyogok majd egy röpke pillanatra,
azután belezuhanva egyesülünk izzó égi nászban,
neutronjaink új pályára térnek
és együtt éneklik a kozmosz himnuszát.
Hozzászólások