Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet...? • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet…?

A szomszédos búzatáblából hallatszó neszre riadt fel álmából. Egy szürke mezei egér iszkolt rémülten, bukdácsolva, menedéket keresve, de amint meglátta a férfit, egy apró ugrással irányt váltott, és újra eltűnt a zörgő gabonaszárak között. Karja elzsibbadt feje alatt, ujjaiba zsibongva, csipkelődve kezdett visszaáramlani a vér.

Nem kelt fel azonnal. Hátára gördült, szemét hunyorítva – védve a naptól – nézte a szikrázó eget. Gyermekkora jutott eszébe, amikor gyakran szaladt az erdő melletti tisztásra osztálytársai elől, akik az iskola kerítésén felkapaszkodva kiabálták egyszerre: Kaaarcsiiii, gatyába szokott szaaaarniiii! Ilyenkor elrejtőzött a magas fűben, illatozó vadvirágok, fülét csiklandozó ölelésében, bámulta a tovatűnő felhőket. Nézte, hogyan úsznak elő a semmiből, majd intenek búcsút valahol a horizonton, miközben folyton változnak. Felnőttként más lett. Erős és magabiztos.

Felette felhőhajók bontottak vitorlát, és képzelete szárnyán megelevenedni látszott egy lován ülő, csatába készülő lovag. Hátát nyomta a tarackos kemény föld, mégis jól érezte magát. Itt békét talált. Szerette a természet virágait, az édes illatú réti legyezőfűt, a bíborlila selymes konkolyt, nyári héricset. Az izgő-mozgó rovarokat, bogarakat, a kék nünükét, a gabonafutrinkát, elnézte az ujjai közt utat kereső vöröshangyákat. Behunyt szemmel, hosszú ideig hallgatta a zizegő hangú zöldikét, a csilingelő barkós cinegét. Könyvekből tanulta meg ezt a lenyűgöző világot, és mikor odébb kellett állnia, örömmel kutatta új lakóhelyének flóráját és faunáját, mindig új ismereteket szerezve.

A nap kezdte égetni az arcát, szemei sarkában könnycseppek jelentek meg az erős fénytől. Felülve vette észre, hogy sáros lett a szandálja. Könnyedén felpattant, leütögette nadrágjáról a rászáradt földdarabokat. Elindult az erdő irányába, vissza a patak partjára. Hamar leért, miközben izgatottság uralkodott el rajta, alig tudott parancsolni reszkető tagjainak. A part oldaláról, a víz alól vadhajtásból burjánzott, csenevész fűz adott otthont az alatta megbújó vízi csiboroknak. A talaj nedves volt még, feltúrt föld szegélyezte a patak szélét. Kisebb, finoman mélyülő, mellette nagyobb, súlyosabb lábaknak kusza nyomai maradtak meg a fagyott csendben. A férfi a csillámló, hűs vízbe merítette mindkét markát, miközben oldalra fordította a fejét, hogy megnézhesse újra a fűz ágai alá rejtett testet. A csermely csörgedezve vitte tova a kezeiről leoldott vért, pirosra színezve a felszínen ringó halott kislány fehér ruháját.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS