Hajnalban nagyot durrant a petárda, amit a hazatérő házmester talált a járdán. Így, úri módon köszönthette az 1927-es évet, s a feleségét, na meg, hogy nyissa ki a kaput, mert elfelejtett kulcsot vinni.
Mellettük a földszínt hatban szunyókáló kandúr, Albin, úgy megijedt a váratlan zajra, hogy föllökte a csellót. A hangszer akkorát zuhan a parketten, hogy a petárda produkciója kismiska volt hozzá képest.
Ida éppen Imrét ölelte, de a zenebonára felriadt. Elengedte a gyűrött párnát, s szomorúan mosolygott, mert megint egyedül ébredt. Mért is volna másképp? – hisz eddig is csak álmában szerette a kelekótya orvost. Hogy vége lett a keszthelyi románcnak, annak is Imre volt az oka, mert megvadult a Helikon parkban.
A vén platán alatt már az első csók után feledte úri voltát, s rögvest hevesen kotorászott a tiltott mezsgye felé. Holott tudhatta, mi az úrilány legféltettebb kincse.
Igaz, ő is hibás volt; nem hallgatott Emma nénire, aki erkölcstelennek vélte, ha egy hölgy biciklire ül. Ő már csak tudja, hisz a baronesse, okleveles szülésznő. Megnyugtatta a tantit, hogy direkt varrt a szoknya szegélyébe ólomnehezéket, nehogy a nyakába boruljon, ha elesik, vagy ha széllel szemben rádlizik, ne fújja fejére a könnyű selymet.
Mégis megtörtént a baj. Mikor a kastély felé karikázott, hirtelen a Két Oroszlán előtt megveszett alatta a kerékpár és nekivitte egy ácsorgó akácnak.
Dr. Vöő Imre még elugrott a bicikli elől, de ahogy elzuhant a lány, rögtön felnyalábolta, s bevitte a patikába.
Miután bekötötte a lány combját, de ott ahol még nem érintette férfikéz, oly finoman, hogy belebizsergett Ida fejbőre. Aztán elköszöntek a patikustól, s úgy kísérte haza Idát Emma nénihez, hogy a lány a balkarjába kapaszkodva bicegett, míg ő a jobbjával tolta az invalidus kerékpárt. Érthető, hogy nem siettek; beszélgettek. Imre megtudta, hogy a kisasszony is nyaral éppen, s második csellista az Operában, és otthonában zeneórát ad. Erre Imre bevallotta, imádja az operát, de igazán csak a vonós hangszerek varázsolta hangok nyújtanak neki maradandó élményt.
A teáskanna füttye hirtelen szétfújta Ida emlékeit, s jó, hogy még nem jutott el a csúnya képig, mikor a parkból szaladtában maga mögött hallotta Imre kérlelő kiáltását.
A teába mézet tett magának, Albin tányérjába angolosan cseppnyi tejet is töltött hozzá, mire a kandúr előmászott az ágy alól, de a szőre már nem borzadt az égig a hajnali sokktól.
A reggeli után Ida sietve öltözött, nem akart késni, hisz Imre várta a kávéházban. Karácsonykor, mikor a koncert után váratlan előtte állt a kijáratnál, olyan zavartan nyújtotta át neki a bocsánatkérő virágot, hogy a meghatódástól csak rábólintott a kért randevúra. Pedig csak egyszer találkoztak az ősszel, mikor is megmondta, ő nem akar senkinek a szeretője lenni.
Ida vagy húsz perc késéssel libegett be a kávéházba. Imre boldogan kezet csókolt, s miután lesegítette kabátját, kávét rendelt, de Ida a fejét rázta, mert már teázott Albinnal, de rábólintott a kiskonyakra; tán az megnyugtatja, s zavarában nem remeg a hangja.
Már rég eltűnt a pincér, s a két konyak is hiába várta, hogy összekoccanjon a buksijuk, de azok csak egymás kezét fogták.
– Min töpreng? – szólalt meg végül a lány, mert észrevette, hogy Imre gondolatai máshol járnak.
– A Vénusz poron – s végre ráemelte a poharat.
– Az meg mi? – hökkent meg Ida.
– Hiszen meséltem már róla. Ignác bácsi találmánya. Húsz éve reméli az öregúr, hogy majd milliók áldják, mert nem lesz többé tengeri beteg, ha megisszák a borban oldott port. Én segíteni szeretnék rajta, hisz ő nevelt s taníttatott. Mindent neki köszönhetek. A bácsi meg a csőd szélén billeg, mert eddig csak pénzébe került a csodaszere. Nyáron mikor találkoztunk a Két Oroszlán előtt, ott is el akartam adni Cséby patikus úrnak a szabadalmát, hisz a Balaton is tenger. Néha még vadabb is. De nincs időm, szakvizsga előtt állok.
– És velünk mi lesz? – nézett Imrére, de úgy, mint akit nem érdekel, amit eddig hallott. Imre némán megszorította kezét, s már nem jött szóba a Vénusz por…
Már elmúlt a tél, s a húsvéti nyuszi is időben szétosztotta tojásait. Mire az orgonanektár édes ízét is feledték a méhek, Ida kiválasztotta az esküvői ruhát. Mikor elkészült, ámulhatott az opera alkalmi kórusa a Belvárosi Református templomban. Elvira, a Cuki szalon tulajdonosa, olyan ügyes, selyem masni csodát tűzött Ida derekára, hogy alatta csuda jól repeshetett a parányi élet.
Az ifjú pár a mézeshetet a keszthelyi villában töltötte. Sőt a tanti ragaszkodott hozzá, hogy Ida nyárra visszajöjjön, s szeptemberre idevárja a babát. Addig Imre majd hétvégeken lejár a kórházból. Ignác bácsi is gyakran látogatta a házat, mert megkedvelte a tantit, mikor kiderült, egy napon születtek. A hölgy is szívesen vette a vén bohó bókjait. Becsülte, hogy az álmodozó kémikus még mindig hisz a találmányában.
– Az a hibája, Ignác, hogy maga nem ért az üzlethez. Legyen vakmerő! Lehet, hogy a szere jó a tengeribetegség ellen, de találjon ki hozzá még más csodatevést is.
Az öreg nem válaszolt, csak vizes zsebkendőt tett a fejére, mert a nap már felülről nézte a rétest a kezében.
A bácsi jó darabig nem jelentkezett. Emma már arra gondolt, megneheztelt rá, de örült, mikor levelet kapott tőle.
– Megszívleli a tanácsát – írja –, vakmerő lesz. Hamarost Siófokra utazik, már helyet foglaltatott a Hableány motorosra, onnan követi augusztus hatodikán a Balaton-átúszó versenyt. Reméli, nem lesz szélcsend, legyen legalább egy kis hullámzás, s felkínálhatja majd Anna hercegnőnek a tengeribetegség elleni Vénusz port. Úgy tudja, szédülékeny a nagyasszony. Hajdani diáktársa a leydeni egyetemről, Tim van der Valken is ott lesz, mert fiatalkorában maga is bajnoka volt a holland csatorna távúszásnak. Igaz, elcsábította a menyasszonyát, de már nem haragszik, s arra sem, hogy időnként meglopta; tán azért is lett a gyerekből dúsgazdag üzletember. Majd jelentkezik a verseny utáni napokban – fejezte be a levelét.
Emma csóválta a fejét, majd a kertbe ment, ahol Ida olvasott a diófa alatt. Megmutatta a baba horoszkópját; majd használhatja, ha mint illik, szeptemberben pontosan érkezik.
Szombaton mikor a baronesse kilépett a templomból, már fázott. Szidta magát, hogy nem hozott kardigánt, de kigondolt rá a reggeli napsütésben. A hajnali lágy szellő, időközben vadra hízta magát, s déltájt már viharként verte le a zsindelyeket. Látni alig lehetett az esőben, ezért a villámok vaktában csapkodtak, drámaiabbá téve a hullámokat, amint dühödten, meg-megújuló erővel verik a mólót. Pedig az a szegény nem is tehetett a széljárásról.
A két hölgy éppen befejezte a römi partit, mikor Imre visszajött a dohányzóból.
– Na, a verseny biztos elmarad – dobta félre az újságot. Emma megdermedt, majd összecsapta a kezét.
– Szent Isten! Szegény Ignác! Ebbe belerokkan!
Ida semmit sem értett, de a néni folytatta:
– Elfeledkeztem a levélről! Megírta, hogy merész lesz, s mindent egy lapra tesz fel! Csak ne legyen szélcsend. Kívánsága túl jól sikerült – törölgette a szemüvegét.
Vasárnap gyönyörű idő volt; a nap tán feledtetni akarta a tegnapi égiháborút.
Koraeste a fiatalok, miután visszavonultak, a baronesse még a teraszon lapozgatta az Úrinők Lapját, mikor a ház elé vad dudálással beállt egy fekete automobil. Majd ugrott a livrés sofőr, s sapkát levéve nyitotta a hátsó ajtót. A baronesse majd frászt kapott, mert Ignácot látta kibillegni a kocsiból. De ahogy az kinézett! Frakkban volt, s gomblyukában szegfű virított. Kezében pezsgősüveg, s a másikkal, egy rózsacsokorral integetett, ahogy őt észrevette.
– Van Isten! – kiáltotta Emmának.
Mire felért, a szalonban már mindhárman várták.
Miután Ignác bácsi elterpeszkedett a fotelban, lehúzta még a maradék pezsgőt, majd közbe-közbe kacarászva mesélni kezdett:
– Ne higgyétek, hogy az autó az enyém. Tim van der Valken tulajdona, mint mától a Vénusz csodapor is. A járművet csak kölcsönadta, mert hajnal óta az eljegyzését tartja a kiváló tragikával. Na meg azt is ünnepli, hogy megvette tőlem a Vénusz por szabadalmát. – Ivott még egy kortyot, s kacsintott a derűsen figyelő családra.
– Délben még nem érdekelte a szer – folytatta – s az sem, hogy gyömbérreszelék és vadliszt van a porban, aminek hatása nemcsak a hajón áldás, hanem a szárazföldön is, mert a fáradt férjnek is serkenti az étvágyát, s nagykedvű lesz tőle még a szépkorú bonviván is. Talán, hogy meg ne sértsen, azért megivott a vihar előtt egy pohár bort a benne oldott porral.
– Van még valami hidegital? – kérdezte Ignác, miután lemondóan belenézett az üvegbe. Imre örömmel bontott egy újat a bácsi szerencséjére.
– Na, de csak sorjában – folytatta, miután letette a poharát – a versenyt csak félbeszakította a felhőszakadás, de később folytatták, s majd mindenki leúszta a távot.
Geőczét alig száz méterrel a siófoki part előtt elhagyta az ereje, meg az úszógatyája, de a szurkolók ordítva biztatták, hogy első is lett. A sportsman hátára rögvest pokrócot terítettek a közszemérem miatt. Belházy Bimbi, a hölgyek bajnoka különben sem láthatta, mert jó órával később érkezett a célba.
– Látta azt is, Ignác bácsi? – kérdezte Ida.
– Nem. Én a Hableányon a vendégemmel foglalkoztam. Tényleg nagy vihar volt. A motoros úgy hánykolódott, hogy egy hölgy nekibillent és ledöntötte a hollandot a lábáról. Szabadkozott is szegényke, de Tim megnyugtatta, hogy részéről a szerencse, mert legalább közel kerültek egymáshoz. Később megszűnt számukra a világ, csak egymással foglalkoztak, mert különben sem lehetett látni az esőtől. Azért egyszer félrehúzott, hogy tényleg arra is erőt ad a csodaszer? Megsúgtam neki, nem véletlenül fizetem már a harmadik gyerektartást – ekkor nem nézett Emmára.
– Később miután partra szálltunk, eltűntek. Csak a hotelben találkoztunk, ahol Tim bemutatta nekem Evelin kisasszonyt, a drámai színésznőt. Aztán aláírtuk a szerződést a szabadalom átvételéről. Közrejátszott, hogy az már elég, ha elhiszik a szer varázserejét. Ugyanis a hit nemcsak hegyeket emel. Evelin úrnőnek, akinek vad múltját jól ismerem, ötven pengőt adtam, és megmondtam, mi a dolga a hajón, s ha okos, hamarost dúsgazdag dáma lesz belőle.
Miután elhallgatott a bácsi, dermedt csend lett, s csak aztán rezegtette meg az ablakot a felszabadult nevetés.
Hozzászólások