A pécsi közlekedési vállalat büszkén hirdeti buszaik kijelzőin, hogy hároméves a buszcsere program. Kiírják, hogy hány új jármű fut a városban összesen, hány ezer kilométert tesznek meg naponta, hány vonalon járnak, mennyi megállóban állnak meg. De vajon tudja-e valaki, hogy ezek a „Zsolnay-zöld” buszok mennyi bánatot, szorongást, sóhajt, keserűséget vihetnek magukkal egy nap alatt?
Egyáltalán van ennek mértékegysége?
Reggelenként sötét a külváros, esik a hó, vacog a világ. Mi, a hatórás busz törzsutasai, ott gubbasztunk egymás mellett, ki-ki a megszokott helyén. Látásból mindenki ismer már mindenkit, tudjuk jól, ki hol száll fel, meddig utazik. Fázunk, álmosak vagyunk, arcunk olyan, mint a kinti táj: fagyos és szomorú.
A harmadik megállónál egy anyuka száll fel kislányostul. Mindig egy hasonló korú barátnője mellé ül, akinek bátran kiöntheti a szívét. Nap mint nap elmeséli az exférjének csúnya húzásait, beszámol a gyerekelhelyezés folyamatáról, a legújabb határozatokról, szóba kerülnek az ügyvédek meg a volt anyósa, aki még a válás közben is háborút szít. Minden reggel folytatódik ez a saga. Néha rászól ugyan a gyerekre valamiért: ne túrd az orrod, ezt is apádtól tanultad, de aztán folytatja a témáját, beszél, beszél. Olyan ez, mint egy terápia, ami naponta megismétlődik a külváros és az Árkád közt.
A következő megállóban két férfi szokott felszállni. Kollégák: egy munkahelyen dolgoznak. Miután leültek egymás mellé, folytatják azt, amit a megállóban már rég elkezdtek: kibeszélik a céget. Ömlik belőlük a szó: az aktuális munkahelyi zűrökről beszélnek, szóba kerül a főnök, egy-egy „köcsög” munkatárs, „idióta” ügyfelek. Mire leérünk a belvárosba, kidühöngik magukat. Ők ezekben a reggeli dumaterápiákban dolgozzák fel az aktuális frusztrációjukat.
Gubbasztunk a buszon egymás mellett minden reggel. Ismerjük egymást valamennyire, valakit jobban, valakit kevésbé. Az utóbbiak azok, akik nem beszélnek, akiknek nem jutott beszélgetőpartner. Ők vajon milyen sárkánnyal, démonnal küzdhetnek reggelenként? Talán a gyerek továbbtanulása? Van olyan iskola, ami felveszi őt? Vagy az, hogy honnan szerezhet olcsón tüzelőt? Mit tár fel a szövettani? Lesz-e második műtét? Mikor jönnek haza a gyerekek külföldről? Vajon műszakilag tényleg rendben van az a busz, amivel kirándulni ment az unoka? Nem lehet tudni, hogy a kézben tartott könyv, a fülben harsogó zene, mit nyom el, milyen küzdelem van a sál, a mélyen a szembe húzott sapka mögött. Egy biztos: titkon mindannyian a tavaszt várjuk.
Ülünk a buszon minden reggel. Kint hó esik a sötét, barátságtalan városra, bent az új kijelzőkön büszkén virít: három éve jöttek az új buszok. Vajon hány sóhajt szállíthattak eddig e szürke, omladozó, közép-európai házrengeteg – Pécs – latyakos utcáin?
Hozzászólások