Amikor elolvastam a hírt, nagyon szomorú lettem. Számítottam rá? Igen, nem. Igen, mert mindenkinek vannak határai. Nem, mert arra gondoltam, mellé áll egy ország, vagy legalább is annak a java. Tévedtem. Tudom, nem most először és nem is utoljára. Eddig bírta. Ez sem semmi. Számomra az volt a vízválasztó, amikor egyenes adásban elsírta magát. Akkor látszott, hogy ember. Ott ült egyedül, a riporterrel szembe, és vallott, önmagáról beszélt és ugyanakkor mindnyájunkról. Csak egy szeletet vállalt fel a mindennapjainkból, de az görbe tükröt állított mindnyájunk elé.
Nem mertünk belenézni. Nem szeretjük ferdeségeinket. Egy volt/marad közülünk, kis emberek közül, akit az apparátus bedarált. Aki mert meg nem alkudni, vállalni mindazt, amit sokan mások szemlesütve bevállaltak/nak. Belőle csak egy volt/van, nem tudtuk megbecsülni. Most számunkra már csak egy lehetőség maradt. Drukkolni neki. Megmaradni. Életben maradni. Ő visszaléphet egy lépést, de amit elmondott/sírt nekünk örökre bennünk maradt. Köszönjük. Én még látok egy kinyújtott kezet. A stafétát át kell venni. Nekünk.
Hozzászólások