Foszladozó emlékeim
tarka építőkockáiból
hol kristálypalotát,
hol meg vályogkunyhót
építget képzeletem,
melyek rejtekéből
olykor hercegként,
máskor koldusként
tekintgetek ki
e megkergült világra.
Agyam lassuló neutronjai
megnyugvást keresve
cikáznak pályájukon,
egyre többet karamboloznak,
s útvesztésük száma egyre nő.
Régmúlt évtizedek
vélt vagy valós történeteiben
mindenféle logikát
és dramaturgiát mellőzve
játszom le új- és újabb
feldolgozásokban életem színművét,
melyben az összes szerepet
rám osztotta a Sors,
e nagy rendező,
ki ugyan nem tűr
semmiféle ellentmondást,
de hagyja,
hogy magam szabta jelmezeimben
megjelenjenek aktuális vízióim,
Egyszerre vagyok bonviván
epizodista és statiszta
s melyeket olykor
már magam is valósnak hiszek.
Ó, huncut öregkor,
benned vígan vegyülhet
álom és valóság.
Euforikus állapotomban
kedvem szerinti színekkel
pingálhatom át a díszleteket,
melyek megkoptak, kifakultak
a hosszú út során.
Lassacskán gyermekké válok.
Csalfa szerepjátékok helyett beérem
holmi üveggolyókkal,
kövirózsákkal,
meg pár haikuval,
hiú vágyak és magasztos célok nélkül.

Megosztás

Tweet