Az ilyen ködös, nyálkás, téli reggeleken ‒ mint például ez a mai ‒ nehézkesen indul a család élete. Az óra csörgésére felriad ugyan az alvó asszony, tudja, hogy kelni kell, de olyan jó lenne legalább még egy percre, egy apró percecskére visszazuhanni a félig álmodott álomba. Legalább álomban végigélvezni azt a tavaszi hangulatot a madárcsicsergéstől hangos vízparton. Apa horgászik, anya a pléden elterülve élvezi a langyos napsugarak bársonyos simogatását, Lalika meg homokvárat épít az apja mellett azzal a műanyag vödörrel, meg kislapáttal, amit a nagyapjától kapott Siófokon. Minden olyan nyugodt, békés, hogy már szinte gyanús. Aztán belebúg a csendbe egy durva dudaszó a víz felől. De hiszen ezen a kis tavon nem is járnak hajók! Nemhogy hajók, de még motorcsónakok sem. ‒ Ó, te szent ég! ‒ riad föl az asszony. ‒ Ez nem hajókürt, hanem a busz az utcáról. ‒ Felkapcsolja az éjjeli lámpát és megrázogatja a férje vállát.
‒ Ébredj, Lali, elaludtunk! Elkésünk a melóból! Hé, álomszuszék!
A férj résnyire nyitja álmos szemét, még nem érti mi történt, csak a hirtelen fény zavarja. ‒ Mi az? ‒ kérdi zavartan a hátára fordulva. ‒ Ég a ház?
‒ Jaj, ne csináld már, Lali! Pattanj ki az ágyból! Elaludtunk. Épp ma, amikor délután farsangi bálja lesz Lalikának az óvodában…
‒ Kinek lesz a micsodája? ‒ ébredezik a férfi, és kótyagos fejjel ül föl az ágyban.
‒ Ne csináld, Lali! ‒ bosszankodik a nő. ‒ Nagyon jól tudod, hogy farsangi bál lesz az óvodában. Megígérted a szülőknek, hogy levideózod a műsort.
‒ Hú, a szentségit! ‒ eszmél Bódi Lajos ‒ A gépet meg kölcsönadtam a Ferinek. Nem baj, azt ígérte, ma visszahozza. Hány óra van? A gyerek még alszik?
‒ Alszik hát, majd rögtön fölébresztem. Gyorsan szedjük össze magunkat, aztán nyomás, mert lekéssük a buszt! ‒ Közben az ablakhoz rohan, kinéz és idegesen fölkiált. ‒ A francba! Épp most kell esni ennek a rohadt hónak is… Nem elég, hogy napok óta senki se takarítja le a járdát, a buszmegállóban korcsolyapályát lehetne nyitni, akkor még ez az újabb hó is…
‒ Ne idegeskedjél, Tündikém! Majd megoldjuk. Öltöztesd a Lalikát, és induljunk! Kaját ráérünk venni a városban is. ‒ Ő is kinéz az ablakon és megingatja a fejét. ‒ A francba! Ez már nem is hóesés, hanem hóvihar. Az utcai lámpa fényénél látszik, hogy szinte vízszintesen hordja a szél.
‒ Vízszintes, vagy nem vízszintes, csipkedd magad, és induljunk! Az előszobában van a cipőd.
‒ Oké, megtalálom. Te csak a gyerekkel törődj! A sminkedet ráérsz fölrakni odabent is. Legföljebb ma nem köszön előre a főnököd…
Még egy-két apró reggeli csipkelődés, és ott állnak az ajtóban útrakészen. A gyerek sír. Hát miért pont most ne sírna? Otthon maradt a kedvenc macija. Majd megkapja délután.
A megállóban sokan állnak, halkan szidják a városatyákat. Azt mondják, már húsz perce nem jött a busz. Reggeli csúcsidőben… Lehet, hogy lerobbant. Ilyen időben akármi előfordulhat, aztán magyarázkodhat a dolgozó a főnökének. Hókotrót se láttak erre a múlt hét óta.
‒ Most már biztosan elkésünk ‒ toporog izgatottan az asszony. ‒ Lali, ez a busz elromlott…
‒ Az már csak egy dolog, fiatalasszony ‒ szólal meg mellette egy sálba burkolt arcú férfi ‒, de legalább a gyereket átállíthatná egy csendesebb fokozatra! Nem halljuk tőle, ha netán egyszer mégis befut az a busz.
Az asszony a férjéhez húzódik és a fülébe súgja: ‒ Te ezt szó nélkül eltűröd, Lali?
‒ Verjem meg, vagy lökjem a busz alá? ‒ kérdez vissza Bódi, és arrébb lép. Máskor talán kikérné magának, no meg a feleségének ezt a durva hangot, rendre utasítaná a sértegetőt, de hát itt, és most? Aztán gondol egyet és odasúgja Tündinek: ‒ Tudod mit? Nem bízom én ebben a buszban. Hazamegyek a kocsiért.
Az öreg Opel kicsit prüszköl, kicsit csúszkál, de nagy nehezen elindul. Lalikát beültetik a gyerekülésbe, s a biztonság kedvéért az anyja is a hátsó ülésen foglal helyet. ‒ Csak lassan, Lalikám ‒ mondja. ‒ Látod, már el is aludt a fiad.
A férfi türelmetlenül bólint, lassan elindul a havas úton.
*
Kósa Pista átbulizta az éjszakát. No, nem azért, mintha olyan sok pénze lenne, hogy akármire is meghívja a haverokat, hanem szokás szerint ő akaszkodott a nyakukba. Suba Peti, a gázszerelő telefonált neki, hogy ha hajlandó lenne normális ember módjára viselkedni, esetleg beajánlaná a mesteréhez mindenes legénynek. Hajdan segédmunkásnak mondták az ilyet, de hát azok az idők már elmúltak. Kemény a tél, csúcsra járnak a kazánok, rengeteg a meló. Most még egy ilyen tedd ide-tedd oda emberkének is hasznát tudnák venni. Szó sincs munkaszerződésről, meg bejelentésről, csak úgy fű alatt. „Húzz meg egy csavart, fogd meg a csövet!” Aztán a hétvégén kézbe kapja a zsozsót.
Hajdan osztálytársak voltak az általános iskolában. Néha összefutnak az utcán, meghívja őt egy pofa sörre és elsajnálkoznak azon, hogy sehol se tud megmaradni egy hétnél tovább. Nem hát, mert mindig, mindenütt balhét csinál. Már külön dossziéja van a rendőrségen a lopásokkal foglalkozó előadó fiókjában. A pszichológus, aki az egészségházban rendel, azt mondta rá, hogy kleptomániás, de csak nevettek rajta a rendőrök. A kocsmai haverok meg kleptinek becézik és rajta próbálják ki a legújabb dizájner drogokat. Még pia is jár a tabletta mellé. És mindez ingyen. Előfordult már, hogy egy ilyen beetetés után másfél napig nem tért magához, de nem volt gáz, mert senki se kereste.
Tegnap délután éppen hazafelé csúszkált a jeges járdán, amikor szembe találkozott a Suba Petivel. Hideg volt, szomjasak is voltak, bementek hát a közeli kocsmába beszélgetni. Aztán jöttek a haverok. A csöves, a szipós, a rossz lábú, meg olyan is volt, akit nem ismert. Csajok is voltak. Sokat ittak, meg táncoltak is. Valamilyen zene is volt. Lehet, hogy még más is, de nem emlékszik rá, hogyan is történt a dolog. Időnként fölvetődik egy-egy emlékkép, de nem áll össze… Aztán jött a filmszakadás, sötétség, és egyedül volt az utcán. Eszébe jutott, hogy sietnie kell valahová, de nem tudja miért. Fények villantak a sötétben, aztán kicsúszott a talpa alól a talaj.
*
Bódi Lajos idegesen nyomogatja hol a gáz-, hol meg a fékpedált. Igyekszik az út szélén haladni, de ebben a hóesésben, meg a felfagyott kátyúk között csak tapogatja az utat.
‒ Jaj, Lalikám, csak óvatosan! ‒ rémüldözik hátul az asszony, és közben a barátnőjének telefonál, hogy ha netán késik, tudjon róla a főnök. Nehogy úgy járjon, mint az Ica…
‒ Legalább te ne idegesíts már, éppen elég ez az út! ‒ replikázik a férfi… Harminccal megyek…
És mégis. Hogy történhetett ez? Valahonnét jobbról bevetül egy árnyék, végigterül a motorházon, és lecsúszik a kerekek elé.
‒ Te jóságos Isten! ‒ kiált föl a férfi. ‒ Elütöttünk valakit. De hát én… ‒ Elcsuklik a hangja, és szinte belemerevedik a lába a fékpedálba.
‒ Mondtam, hogy…‒ sápad el az asszony. ‒ Hívom a mentőket.
A sofőr erőt vesz magán, reszkető lábakkal kiszáll a kocsiból, és a lámpa fénycsóvájában mocorgó emberhez hajol. Már az is vigasztaló, hogy mozog.
‒ Megsérült uram? ‒ kérdezi a nemleges válaszban reménykedve, és a kezét nyújtja felé.
‒ Semmi baj ‒ hadarja a másik, és igyekszik kicsúszkálni a fénycsóvából.
‒ Várjon, segítek! A feleségem már hívja a mentőket.
‒ Minek? Maguknak kell? Én jól vagyok. Hagyjon engem békén!
‒ No, de uram… vérzik az arca!
Közben a nő is odaér, ketten emelik föl a hóban vonagló férfit.
‒ Már elindult a mentő. A rendőrségnek is szóltam. Lalikám, mibe keveredtünk? Ez borzasztó!
‒ Micsoda? Mit akar maga a rendőrségtől? Nem érti, hogy semmi bajom?! ‒ ugrik talpra a sérült, és Bódiék legnagyobb meglepetésére elindul a kocsi felé. Egy ideig még ott topog, téblábol, tán maga se tudja mit akar, aztán fürgén beugrik a vezető ülésre, becsapja az ajtót és elhajt. Ezek meg ott állnak, mint két faszent…
‒ Lali, menj utána! ‒ kiált föl hisztérikusan az asszony. ‒ Ez a szélhámos elrabolta a fiunkat. Segítség, emberek! Az emberrabló elvitte a fiamat!
Az egyre távolodó kocsiból még kihallik a gyerek sírása és az anyját hívó kiáltása.
*
‒ Legalább te ne üvölts már a fülembe, kis krampó! ‒ szól hátra Kósa Pista a gyereknek. ‒ Épp elég az anyád hisztije, meg a rendőrség. Ki vagy te egyáltalán, és mi közöm nekem hozzád?
A gyerek meghökken az idegen hangot hallva és csendesebbre fogja a zokogását. Közben zenélni kezd mellette az ülésen hagyott telefon. ‒ Anya ‒ mondja az ismerős hang hallatán és megpróbálja elérni, de nem sikerül.
‒ Szóval ez az anyád telefonja ‒ mondja az emberrabló. Egy ideig gondolkodik, aztán hátra nyúl, kinyomja, és maga mellé teszi az anyósülésre. ‒ Kuss! Nem érek rá veled pofázni. Csak tudnám, ki ez, és mit akar tőlem… Rendőrség? A jó édesanyád, az! ‒ A hóesésbe bámul, és nem érti, mi történik körülötte. Minden idegszálára, maradék reflexére szüksége van, hogy az úton tudja tartani a kocsit. Egy ideig még körözget az utakon hol jobbra, hol balra fordulva, aztán megáll egy ház előtt és bemegy. Odabent egy idős férfi öltözik, láthatóan elmenni készül. Már a kabátját gombolja. Oda se fordul, úgy mondja.
‒ Már megint nem aludtál itthon az éjjel. Nem kérdezem, már nem is érdekel, hol és kikkel csavarogsz. Magadra vess, ha egyszer a sitten ébredsz. Én biztosan nem megyek be hozzád beszélőre. Lopós Pista. Nem sül le a képedről a bőr? Most mit loptál?
‒ Egy autót, nagyfati ‒ hebegi bizonytalan hangon a fiú.
‒ Egy autót? ‒ álmélkodik az öreg. ‒ Mi a fenét kezdenél te egy autóval? Se jogosítványod, se pénzed benzinre, meg hát vezetni se tudod… Meg vagy te buggyanva, gyerek! Álmodtad, vagy mi a fene? ‒ Kinéz az ablakon és elmosolyodik. ‒ Haza hozott valamelyik haverod?…
‒ Nem tudom. Én vezettem. Látod, ott van. Én vezettem.
‒ Jól van, feküdj le! Ha hazajöttem, majd megbeszéljük a dolgot. Téged minden baromságba belerángatnak ezek a… haverjaid.
‒ Én nem tudom, hogyan történt, nagyfati, de egyszer csak benne ültem, és visított mögöttem a kiskrapek.
‒ Te jóságos Isten, kicsoda? Micsoda? De hiszen ez emberrablás! Hogy tehettél ilyet?
‒ Nem tudom, ez…
‒ Már megint megszívattak a haverjaid? Mit vetettek be veled?
‒ Nem tudom. Hagyjatok engem békén!
*
Mindössze néhány perc telik el, és megelevenedik az utca. Szirénázó rendőrautók jelennek meg mindkét irányból. Egy-egy megáll az utca végén, a többi sebesen hajt a ház előtt álló Opel felé. Körbeveszik, aztán állig fölfegyverzett rendőrök ugrálnak ki a kocsikból csőre töltött pisztolyt tartva a kezükben. Az egyik autóból Bódiné száll ki, és rendőri kísérettel rohan a gyerek felé. A szeme vörösre kisírva, a haja akár egy szalmakazal. A testét még mindig rázza a zokogás. Heves mozdulattal öleli magához a fiát, s rohan vele a biztonságot jelentő rendőrautóhoz. Bódi Lajos óvón, mint egy kotlós topog körülöttük.
A rendőrök másik csoportja az elöl haladó parancsnokra figyelve, araszolva vonul a ház felé. Pont úgy, mint a múlt héten a tévében közvetített gyakorlaton. Berúgják az ajtót és fölharsan a vezényszó: „földre!” A két férfi nagyot néz, s szó nélkül földre veti magát. Mire észbe kapnának, már kattan is a csuklójukon a bilincs.
‒ De biztos úr, én nem csináltam semmit ‒ nyögi az öreg a rendőr térde alól.
‒ Ezt majd elmondja a kapitányságon. Mit akartak ezzel a kisgyerekkel? Miért rabolták el? És te, Lopós Pista, mit szólsz ehhez?
‒ Én? ‒ tápászkodik föl némi rendőri segítséggel az ifjabb. ‒ Én nem… az autó…
‒ Hagyja, százados úr! ‒ legyintett a mellette álló hadnagy. ‒ Nézze meg a szemét! Úgy be van ez lőve, hogy az anyját se ismeri meg holnap estig.
‒ Bezzeg gyereket rabolni, azt tud ez a szemét…
‒ Nem igazán ‒ jelenik meg egy furcsa fintor a hadnagy arcán. ‒ Nem tudja, csak teszi. Ez a legújabb parti drog hatása.
Az ajtó előtt álló két rendőr már elrakta a fegyverét. Csendben beszélgetnek.
‒ Látod, mondtam én, hogy ez a legbiztosabb módszer. Amikor elmondta a pasas, hogy a felesége telefonja a kocsiban maradt, a főtörzs arra bíztatta, hogy folyamatosan hívja.
‒ Minek? Hát ott állt mellette a nő, hogy vehette volna fel a kocsiban?
‒ Ő sehogy, de esetleg a gyerektolvaj igen. Sőt, az se kell, hogy fölvegye. Elég, ha idegesíti a csörgés, és kinyomja a telefont. A cellainformációból meg lehet határozni a helyét.
‒ A telefonét?
‒ Igen, azét, meg azét is, aki hozzányúlt.
‒ No, ezt megjegyzem magamnak. Cellainformáció… A fene gondolta volna.
Hozzászólások