Hótakaró alatt nyújtózik a csend,
hópihék röptével szállnak percei,
ágboga fázósan, tétován mereng,
elgémberedtek már vénült szárnyai.
Didereg a remény, megbúvik, látom,
minden moccanatlan, feljajdul a föld,
nyomokban megannyi megdermedt lábnyom,
minden élő lassan álruhákat ölt.
Bebagyulált estem morc, mosolytalan,
legrejtettebb álmom selymében repül,
kint a hóesésben kószál hontalan.
Csendem csendjeiddel együtt menekül.
Millió pihével égi táncot jár,
majd egy új tavaszban egymásra talál.
Ez a vers elsőként a Palócföld 2016/2. számában jelent meg
Hozzászólások