Hetedhéthatár | Mindenki

Szépirodalom - próza

Mindenki

Vasárnap este megnéztem a filmet, és rögtön az az alapítvány jutott eszembe, ahol dolgozom, ahol különféle sérült gyerekekkel foglalkozunk. A mi kis világunkban rengeteget éneklünk, táncolunk: sok-sok ünnep, ki mit tud?, farsang sorjázik egymás után, ahogy telik a tanév. Sőt, mi még pünkösdi királyt is választunk! Ezekben a programokban tényleg mindenki részt vesz, jelen van, mindegy, hogy az illető milyen képességű.

Ha a művészetről van szó, akkor megszállottan üldözöm a profizmust, az a mottóm, hogy amit nem tudok elfogadható szinten csinálni, azzal nem foglalkozom. Többek közt ezért nem írok verseket. Az első itt töltött hónapjaimban nagyon zavart az, hogy olyan dolgokban kellett helyt állnom, amiket nem tudtam jól csinálni. Bosszantott, ha nem úgy szólt a bordalunk, ahogy a Vivat Bacchus énekli azt, nem tudtam kibékülni a néptánccal, mert még a saját lábamban is elbotlottam, nem láttam értelmét a szereplésnek például akkor sem, mikor az egyik Vendel napkor kikiáltó voltam, mert se hangerőm, se orgánumom, se tájszólásom nem volt meg ehhez a feladathoz. Sokszor úgy éreztem, hogy művészi értelemben minden, amit csinálunk, vállalhatatlan.

De nálunk nem ez a szempont. Nyilván nem nyerünk díjakat a produkcióinkkal, de az ilyen ünnepeinken azt látom, hogy a gyerekeink élvezik, ahogy táncolnak, ahogy elmondják azt a néhány félszeg mondatot, amit hetek óta tanulgattak. És látom azt is, hogy milyen büszkék a szülők arra, hogy a gyerekeik táncolnak, énekelnek, szerepelnek. Mert ők bizony táncolnak, énekelnek, szerepelnek: mindenki úgy, ahogy tőle telik.

Ma már megtanultam, hogy nálunk nem a profizmus, a művészi teljesítmény a fontos, ehelyett inkább a közös élményen van a hangsúly. Az, hogy mindenki azt adja, amit tud. Mert bizony van köztünk, aki hamisan énekel, de van olyan gyerek is, aki nem is tud énekelni, mert történetesen nem beszél. Valaki csak ugrál tánc közben, de van olyan is, aki tolókocsiban ül. Van, aki halk, van, aki hangos, de mégis ott van az alapítvány életében, jelen van ezekben a – külső szemmel nézve kétballábas, kétbalkezes, „értéktelen” – produkciókban, mert nálunk MINDENKI fontos.

És így kerek a világ.

 

Ezúton szeretnék gratulálni az Oscar-díjhoz Deák Kristófnak és a többi alkotónak.

 

 

Print Friendly

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Mindenki”


  1. Nagyon tetszett ez a szívhez szóló írás.Úgy gondolom a gyerekek örömén át érthető az is, hogy az amatőr írók, költők miért alkotnak olyan fáradhatatlanul. Megértik egymást és megértik saját magukat. Szükségük van rá, hogy ne legyenek magányosak, saját gondjaikkal, tapasztalataikkal bezárva. Van köztünk is jobb, és kevésbé jó, de talán elférünk a többi között. Hozzá tartozunk a korképhez.

    Hozzászóló: Kamarás Klára | 2017. március 4., 12:58

Szóljon hozzá!



Archívum

Facebook