A hármas szám, akárcsak a mesében, különös szerepet játszott Melinda és Ottó életében. A Somogy megyei Háromfán találkoztak először, ahol Melinda rokonait látogatta, Ottó pedig sorkatona volt a közeli határőrőrsön. Kétszer három, azaz hat év korkülönbség volt közöttük, ami akkor még soknak tűnt egy komolyabb kapcsolathoz. Az égiek úgy akarták, hogy néhány évvel később újra találkozzanak, ahol az egymásra ismerést barátság, majd szerelem követte. Nyáron összeköltöztek, karácsonykor pedig Ottó megkérte Melinda kezét. Esküvőjüket március harmincadikán tartották, házasságukból három gyermek született. Maguk is észlelték a számok érdekes egybeesését, ezért a kis Ricsi érkezése után, a hármast szerencseszámuknak választották. Huszonötödik házassági évfordulójuk előtt eldöntötték, hogy azt megünneplik ugyan, de az igazi, majd a harmincharmadik lesz! Szándékukat semmi sem zavarta. Szerették egymást, szépen éltek. Néha előfordultak összezördülések, vagy kényes szituációk, de ezeken mindig képesek voltak felülemelkedni. Amikor elérkezett az idő, lelkesen szervezték a kettesben töltendő harmincharmadik évfordulót.
Kellemes időjárással köszöntött be a tavasz. A szálloda erkélyéről csodálatos látványt nyújtott a Balatonban fürdő napfény. Néhány vitorlás már kimerészkedett a tóra, a part azonban még csendes magányba burkolózott, csak néhány madár örült a nyugalomnak. A sétány meghitt együttlétre csábította a szerelmeseket, és az emlékezni vágyókat. Melinda és Ottó kéz a kézben ballagtak, beszélgettek a múltról, jelenről, és mosolyogtak azon, hogy nem mindenre emlékeznek egyformán. Egy-egy esemény időpontja, vagy az azon résztvevők felidézése, többször adott okot vidám nézeteltérésre, mert mindketten úgy gondolták: a másik téved. A szállodához közeledve Ottó merész elhatározásra jutott.
– Kérdezek tőled valamit! Ha ezt megmondod, elismerem, hogy mindenben neked volt igazad, sőt, meghívlak egy pezsgős vacsorára.
– Arra, amit már meg is rendeltünk? Igazán nagyvonalú vagy! Na, kérdezz csak bátran!
– Hány csillag volt az egyenruhám váll-lapján, amikor először találkoztunk?
– Három! – vágta rá kapásból Melinda.
– Ez hihetetlen! Tényleg! Szakaszvezető voltam három csillaggal. Nem gondoltam volna, hogy erre emlékszel.
– Nem is emlékszem rá, csak kitaláltam. Azt se tudom mi az a szakaszvezető, viszont a három a szerencseszámunk!
Kedvesen évődtek egymással, mint két kamasz az első randevúk idején. A szállodába visszatérve kiültek az erkélyre, azonban a búcsúzó nap már nem adott elég meleget. Beljebb húzódtak, és az ünnepi vacsorához készülődtek. Szépek és elegánsak akartak lenni, ahogy az alkalomhoz illik. Melinda úgy érezte, különös hangulat vibrál a levegőben, mintha a kellemes izgalom, és a veszély érzete egyszerre lenne körülöttük. Az első szerelmes éjszakát jutatta eszébe, amikor a vágy és a félelem viaskodott lelkében. Milyen régen volt, és milyen szép volt – gondolta! Ottó gyönyörködve nézte feleségét, és karját nyújtotta felé. Az étteremben halk zene szólt, a kevés vendéget gyorsan kiszolgálták. Martinivel koccintottak, az étkezés közben vörösbort ittak, majd pezsgővel zárták a kellemes estét.
– Mit szólnál – kérdezte Ottó –, ha a szobánkba kérnénk még egy üveg pezsgőt?
– Azt, hogy kicsit sok lesz! Nem szoktunk ennyi alkoholt fogyasztani! Szerintem ne!
– Ugyan már, egyszer vagyunk harminchárom évesek, és különben sem muszáj meginni az egészet! Három korty, vagy három pohár még jár nekünk!
– Jó, nem bánom! – fogadta el Melinda az ajánlatot.
Valóban nem voltak nagy alkoholfogyasztók. Két-három pohárral szívesen megittak rokoni, vagy baráti társaságban, de a martini, a bor és a pezsgő együttes hatása már észrevehető volt rajtuk. Kedvesen spiccesek lettek, vidámak, jókedvűek. Közeledtek ahhoz az állapothoz, amikor még nincsen semmi gond, csupán lazul az önkontroll, keverednek az emlékek, és a múlt együtt kezd lebegni a jelennel. Ideje volt távozniuk, amit kitűnően megéreztek. Összebújva hagyták el az éttermet. Szobájukban megbocsátható rendetlenséggel vették le ruhájukat. Melinda elegáns kacérságot csempészett mozdulataiba, majd fehérneműjét magán hagyva a fürdőszobába surrant. Ekkor kopogott a szobapincér, meghozta a pezsgőt. Ottó hiányos öltözékén meg sem lepődött. Ettől intimebb jeleneteket is márványarccal vett tudomásul. Távozása után a palack diszkrét pukkanással megnyílt, és a pezsgő gyöngyözve ömlött a poharakba. Ottónak nem volt türelme várakozni, és felhajtotta saját italát, majd gyorsan újra töltött. Egy az étteremben, egy itt – gondolta –, a bűvös harmadikat majd együtt isszuk meg. Melinda könnyű kis hálóingben lépett ki a fürdőszobából, a legszebb emlékeket idézve. Férje elegánsan kínálta a pezsgőt, koccintottak, megcsókolták egymást, és leültek a kényelmes fotelekbe. Kiitták a poharakat, azután egyikük sem szólt semmit, csak szeretettel nézték a másik arcát. A csendet Ottó törte meg:
– Ígérem, sietek! – mondta, majd kissé imbolygó léptekkel elindult. Az ajtóból még visszaszólt. – Aztán nehogy elaludj, vagy felborítsd a pezsgőspoharat, mint akkor …
– Akkor? Mikor? – nézett rá csodálkozva az asszony.
– Hát tudod! Amikor először voltunk igazán együtt! Nem emlékszel?
– Amikor először voltunk igazán együtt? Arra nagyon jól emlékszem, hiszen nekem az volt az első szerelmes éjszakám! Ottó! Ott nem volt pezsgő! Aki kiborította a poharat valahol, valamikor, az nem én voltam! – suttogta Melinda elérzékenyülten.
A férfi azonnal kijózanodott. Arcára fagyott mosollyal visszalépett az ajtóból. Lerogyott a fotelba, fejét kezébe temette, és Tündét, első nagy szerelmét látta maga előtt. Bármit megadott volna azért, hogy két perccel visszatekerje az idő kerekét. Az előbbi mondatok hűvös falat kezdtek építeni közéjük.
– Ne haragudj! Tényleg sok volt a pezsgő, összezavarta az agyamat. Nem akartalak megbántani. Nagyon szeretlek!
– Igen, tudom! Nincs miért haragudnom. Már réges-régen megbeszéltük, hogy nem én voltam az első szerelem az életedben. Persze kicsit fáj, és rosszul esik, ami történt, és hogy pont most, de el fog múlni! Egy, két nap után újra minden a régi lesz közöttünk.
– Ne gondold, hogy én elfelejtettem azt a csodálatos éjszakát, amikor mi…
– Nem kell magyarázkodnod! – intette le lágy beletörődéssel Melinda. – Ti fiúk, egyébként is másként vagytok összerakva. Nem tudhatjátok mit jelent nekünk – bárhogy is alakul később az életünk –, amikor először adjuk oda magunkat egy férfinek. Lehetnek attól gyönyörűbb éjszakák, boldogabb, vagy éppen kedvetlen szeretkezések, és azok emléke akár össze is keveredhet, de nem az elsővel! Jó, tudom, harminc-harmincöt évvel ezelőtt sem vélekedett mindenki így, a mai lányok közül pedig már nagyon sokan egészen másként gondolkodnak. Sajnálom őket! Három-négy évtized alatt sokat változott a világ, de én nem!
– Melinda! Nem is tudom, mit mondjak!
– Ne mondj semmit! Feküdjünk le, próbáljunk meg pihenni.
Nem sokat aludtak. Mindketten forgolódtak, gondolatban évtizedekkel léptek vissza az időben. Emlékek bukkantak fel, majd hullottak vissza az álmatlan éjszakába. Reggel fáradtan ébredtek.
– Ottó! Szeretném, ha reggeli után, bár egyáltalán nincs étvágyam, szóval, ha haza mennénk! – kérte Melinda
– De szívem! Három napra jöttünk. Még minden rendbe jöhet. Tudod, hogy a három a mi szerencseszámunk.
– Igen, az volt, de már nem! Úgy érzem, hárman vagyunk ebben a szobában, és ez nekem sok. Szeretnék hazamenni!
A kétórás autóút szótlanul telt el. Nem éreztek haragot, bosszúságot, sértődöttséget egymás iránt, mégis inkább hallgattak. A legbölcsebb volt, amit tehettek. A lakásba, a megszokott környezetbe érve, a láthatatlan fal lassan kezdett leomlani. Elrakták a ruhákat, megfürödtek. Melinda gyors, egyszerű ebédet készített. Délután már beszélgettek, a következő hetet tervezték, ahogyan ezt mindig is tették. Ahogy közeledett az este, a nyugtalanság, mint a völgyekre leszálló pára, újra rájuk telepedett. Húzták, halasztották a lefekvést, pedig kívánták egymás közelségét, csak nem tudták mit gondol, mit akar a másik. Egyikük sem akart hibát elkövetni, sem egy idő előtti közeledéssel, sem egy elutasítással. Éjfél körül mentek a hálószobába, és szorongva feküdtek egymás mellé. Kezük simogatóan összeért, olyan lágyan, mintha csak véletlen lenne. Melinda észrevette, hogy zavarodottságukban elfelejtették behúzni a sötétítő függönyt, az utcai fény beszűrődik a szobába. Nem zavarta, úgysem jött álom a szemére. Gondolkodott. Éppen elszánta magát, hogy néhány kedves szóval lezárja ezt a helyzetet, amikor meghallotta Ottó suttogó hangját:
– Szeretlek!
– Én is téged, nagyon! – fordult férje felé, a teljes megbocsátás szándékával. A gyenge fényben jól látta, hogy Ottó már alszik, álmában beszél. – Ugye rólam álmodsz, és itt már csak ketten vagyunk? – kérdezte bánatos mosollyal, majd leheletnyi csókot adott az alvó férfi arcára.
Hozzászólások