A villamosmegállóban, szikrázó
napsütésben álltam ma reggel.
Arcomat a nap felé fordítva,
lehunyt szemmel áldoztam
napistennek… mikor egy hangot
hallottam fülem mellett: látom, kedves,
napozik… fordítsa tenyerét a Nap
felé! Meglepődve engedelmeskedtem…
majd felnézve egy mesebeli, valószerűtlen
öregurat pillantottam meg. Láttam, folytak
a könnyei – mondta – lehunyt pillái alól.
Majd a nap feltölti energiával, ha a kezét
így tartja, és könnyeit elapasztja…
ne feledje, felfelé a tenyerét, mutatóujját
eltartva… szólt, s már ott sem volt, jött a
villamos a másik irányba, s elvitte, én
meg ott álltam tátott szájjal és nyitott
tenyérrel a zsúfolt megállóban. És valóban:
lassan elapadtak a könnyek, amik nem tudni,
honnan és miért jöttek, alighanem a
múltról, régi márciusokról regéltek.
Hozzászólások