Csupán csak így, kisbetűkkel. Gondolom, odaátról megbocsájtod nekem, hiszen Nemecsek nevét is így írták be a naplóba. Hogy honnan vettem a bátorságot csak úgy lebodorpalizni Téged? Talán eddig még senkinek nem meséltem el, de áttelepülésem (szinte azt írtam átültetésem) után rövid ideig felvettem Veled a kapcsolatot, pár levelet váltottunk. Kezdő újságíróként, ha nem is segítségedet, tanácsodat kértem, és te ismeretlenül is szívesen segítettél pár szó, pár mondat erejéig. De ismeretségünk már korábbi volt. Vagy legalábbis egyoldalúan régebbi. Olvastam pár otthon megjelent köteted (a sorok között olvastunk), hallottam rólad, az erdélyi magyarság érdekében tett tevékenységedről. A Ceauşescut fémjelző „Aranykor”-ban pedig minden vasárnap repesve vártuk a már Budapestről sugárzott Gondolatjelben felolvasott tárcáidat. Többszázezer, több millió erdélyi magyar csüngött szavaidon. Te tartottad bennünk a lelket. Aztán 1986-ban turistaként fordultam meg többek között Budapesten is. Ekkor jelent meg a „Haldoklás anyanyelven” című köteted. Nyomda melegen vásároltam meg. Hazavittem, átloptam az éber határőröket kijátszva. Baráti társaságom, sőt talán még azok barátaik is sorban álltak, hogy elolvassák a most már nyíltan leírt tényeket rólunk, az otthon maradottakról. Telibe talált.
Aztán én is átjöttem, és ha nem is olyan cizelláltan, mint Te, megpróbáltam elmondani a magamét. Mondtam a magamét. Mondtuk a magunkét. Megpróbáltunk hozzátenni egy két téglát egy közösség fel- vagy éppen leépülő hazájához. Amíg engedték. Számodra az idő lejárt. Űrt hagytál magad után.
Hozzászólások