Egy Állatrendszertani Tanszék egyik adjunktusa kitalált két változatot, hogyan szerezhet a diák belépőt egy-egy vizsgára. Még utólag visszatekintve is meglehetősen kemény megoldás, ami nem aratott osztatlan sikert a diákok körében.
- Első módszer:
Öt-hat percig nézhettünk öt-hat különböző állat öt-hat különböző csontját, majd az adjunktus úr egy csontot hirtelen a markába zárt. A szabadon maradó darabokból kellett kitalálnunk, hogy mi maradt a markába zárt csont: milyen állat milyen csontja. Találat esetén lehetett tételt húzni, természetesen a bukás továbbra is fenntartott komoly esélyével.
- Második módszer:
A gyakorlóteremben sok madár álldogált kitömve. Hogy a tollaik be ne porosodjanak, mindegyik egy rájuk szabott takarót kapott, ami leért egészen a preparátum talapzatáig. Ezt a takarót kezdte lassan fölemelni, és a diáknak a csűdből kellett kitalálnia, hogy melyik madárról van szó, mi a neve, hova tartozik, melyik család, melyik faj, stb., (vigyázat a beugratós dolgokra, például a varjú énekes madár – no hiszen, ki gondolta volna).
Jött egy vizsgázó. Mondta, hogy az indexét bent fogták a tanulmányi osztályon. Az adjunktus beleegyezett, hogy majd utólag beírja az érdemjegyet. A következő lépésben a második módszer mellett döntött. Ujjaival kecsesen megcsippentette az egyik madár takaróját, majd lassan kezdte fölemelni azt. Ám a diáknak semmi sem rémlett. Négy-öt következő próbálkozása is sikertelen maradt.
– Kérem, ez elégtelen.
A diák szó nélkül megindult kifelé, mikor az adjunktus utána szólt.
– Várjon csak, hogy hívják magát?
Mire a diák enyhén lehajolt, kecsesen megcsippentette a nadrágja szárát, és halvány mosoly kíséretében lassan kezdte fölemelni azt.
Pécs, 2017. március 23. Dr. Hernádi László Mihály
Hozzászólások