Esztergomból hosszú, kanyargós út szalad fel a Pilis csúcsaira. Valamikor Szentléleki útként ismerték, 1948-tól tizennégy évig Malinovszkij marsall nevét viselte, majd négy és fél évtizede Dobogókői útnak hívjuk. A maga korában mindegyik névadás érthető volt, hiszen az út a hegytető felé közeledve Pilisszentlélek felé elágazik. Malinovszkij a II. világháborúban, annak az Ukrán Frontnak volt parancsnoka, amely a Dunakanyarból kiűzte a németeket. A marsall később kegyvesztett lett hazájában, így neve eltűnt Esztergomból is. A ’60-as években a szentlélek szó nem csengett jól a döntéshozók fülének, ezért a Pilis legmagasabb pontja lett az új névadó. A hegy felől érkezőket akkor – de még a nyolcvanas években is –, más kép fogadta, mint amit ma a Suzuki gyár, a TESCO, a parkok, az új épületek mutatnak. A város szélén, ha a Pilisből a központ felé haladtunk, a Dobogókői út bal oldalán először egy nagy laktanya terült el, amelyet szovjet katonák használtak. Közvetlen szomszédságukban egy régi temető szomorkodott, ahová a ’60-as évek második felétől már nem temettek senkit, de híven őrizte az emlékeket. A temető után már a város kezdődött, a szélső utcákban egyszerű, szorgalmas emberek éltek. Ez a furcsa hármas békében megfért egymással.
A temető szokatlanul, és nem veszélytelenül, a környék gyerekeinek játszóteret jelentett. Nem bántották a többnyire már elhanyagolt sírokat, azonban a bokrok, fák, és a nagy sírkövek, kitűnő lehetőséget adtak bújócskázásra, számháborúra, katonásdira, és megannyi más játékra. Közben észrevétlenül rögződött bennük, hogy hová, milyen nevű személyeket, családokat temettek. A háborúban nagyon komoly harcokat vívtak a térségben, Esztergom kétszer is gazdát cserélt. Sokan estek el mind a két oldalon, és a halottak közül többet vittek abba a temetőbe. A szovjet katonák nyughelyét a közeli alakulat gondozta, rendben tartotta, az elhunytak nevét megőrizték, márványtáblákba vésték. A német katonasírok a temetőben elszórtan, elhanyagolt állapotban voltak, de a fejfák feliratát még ki lehetett betűzni. Az elhunyt katonák nevét az ott játszó gyerekek megjegyezték, a játékban, mint egy szerepet, gyakran kiosztották egymás között.
Két évtizeddel a háború után, egy júliusi délelőtt, a közeli vasútállomás felől magányos, fiatal hölgy – ahogy akkor, az ott játszó gyerekek látták: egy néni – érkezett a temetőbe. Tanácstalanul bolyongott a sírok között. A fiúk érdeklődve figyelték, és Tomi, a legbátrabb, meg is szólította, mert korábban is előfordult, hogy valaki elhunyt hozzátartozóját kereste. A néni szomorúan mosolygott rájuk, és olyan nyelven válaszolt, amit nem értettek. Néhányan, akik a családjukban élő idős embereket még hallották németül beszélni, azt mondták, ezen a nyelven szól hozzájuk. Esztergomba, az elmúlt évszázadok alatt több hullámban érkeztek német földművesek, akik megtelepedtek. Leszármazottaik lassan magyarrá váltak, de az idősebbek közül többen őrizték a nagyszülők, dédszülők nyelvét. Tomi, a közelben lakó nagymamájához szaladt, és segítségül hívta Margit nénit. Lotte – mert később kiderült, így hívták a harmincas éveiben járó fiatalasszonyt –, kezdetben félénken, óvatosan viselkedett, de a barátságos közeledést érzékelve feloldódott. Bizalommal fogadta a németül jól beszélő nagymama invitálását. A konyhában ültették le, teával, süteménnyel kínálták, és bátorították: beszéljen nyugodtan! Halk szavait Margit néni fordította a fiúknak.
Lotte nyolcéves volt, amikor utoljára látta édesapját. Jól emlékszik rá, mint ahogy a háború borzalmaira is. Édesanyja 1945 márciusában kapott értesítést arról, hogy férje januárban elesett Magyarországon, a Budapest felmentéséért folyó harcokban. Lottét mindig is foglalkoztatta édesapja élete, sorsa, halála, és kislánya születése után határozottan elszánta magát: meg kell találnia a sírt. Több éves kutatás eredményeként nagyjából kirajzolódtak előtte a tragédia utolsó napjai. Szülei levelezéséből, és édesanyja elbeszéléseiből csak annyit tudott, hogy apja őrmesterként harcolt a 711. gyaloghadosztály állományában. Ezen a szálon indult el, levéltárakat, hadtörténeti értekezéseket, újságcikkeket, visszaemlékezéseket tanulmányozott, és két túlélőt is talált a 711-esek közül. A mozaikok összerakása után biztosan tudta, hogy a hadosztályt 1944 végén Hollandiában pihentették, veszteségeit feltöltötték, majd Magyarországra vezényelték. Apja annak a három zászlóaljnak volt egyik katonája, amelyek 1945. január közepén, egy Dobogókő melletti átjáró elfoglalásával utat nyitottak a Wiking páncélosoknak, és más német egységeknek Budapest felé. A kezdeti sikerek után, az áttörést irányító német parancsnok minden ellenkezése ellenére, Berlinből visszavonulási parancs érkezett, mert egyre nagyobb veszélyét látták a szovjet bekerítési hadműveletnek. A súlyos veszteségeket szenvedő német egységek Esztergom felé vonultak. A dokumentumok, és a túlélők emlékezete szerint, a halottak közül sokat temettek el a városban, és annak környékén, közös, vagy egyenként megásott katonasírokba. Lotte jegyzetei több ilyen helyszínt is tartalmaztak, feltett szándéka volt azok megkeresése. Remélte, hogy apja nem tömegsírba került, és nyughelyét megtalálja. A csodában bízott, amikor aggodalommal telve, csupán jegyzeteire támaszkodva, és ismeretlenek megértő segítségét remélve elindult Magyarországra. Margit néni elképzelhetőnek tartotta feltételezését, mert az akkori események valóban ahhoz hasonlóan történtek, ahogy a német asszony gondolta. Persze nem bíztatta, hiszen egy sír megtalálása reménytelen vállalkozásnak tűnt. Kevés katonának adatott meg az emberhez méltó végtisztesség. Dobogókő felől hajnalban hozták le a halottakat, havon csúsztatott kis csónakokban. Később, olykor csak egy nap múlva, lovaskocsin vitték temetni őket. A nem engedelmeskedő fagyott végtagokat megtaposták, hogy minél több holttest férjen a szekérre. Iszonyatos, feledhetetlen látvány volt, mint ahogy az országút mentén sorakozó, mindössze egy-két faággal jelzett katonasírok sokasága is, amelyekről a helybeliek azt sem tudták, orosz vagy német katona fekszik-e alatta. Margit néni nem akarta ezeket elmondani, hagyta reménykedni vendégét. Javasolta, az esztergomi keresést kezdjék a szomszédos temetőben, aztán majd meglátják, mi legyen a következő lépés. Lotte hinni sem akarta a váratlan segítséget, és könnyeivel küszködve ejtette ki apja nevét, amolyan németes keménységgel, amit a fiúk „Joncájg”-nak értettek. Együttérzően hallgattak, és fürkészve néztek egymás arcába, de ilyen fejfára senki sem emlékezett. A fiatalasszony neveket tartalmazó listát keresett elő jegyzetei közül, és arra kérte őket, mondjanak olyan német sírfeliratokat, amelyeket megjegyeztek. Lassan sorolni kezdték a neveket, és amikor Imi azt mondta, „Johan Zeug”, a nagymama váratlanul „megálljt!” kiáltott. Lehet, hogy ő az – mondta nem túl nagy meggyőződéssel –, és gyorsan elmagyarázta vendégének a németül leírt, és a gyerekek olvasatában magyarul kiejtett betűk különbségét. Azonnal indultak a temetőbe. Rövid keresgélés után megtalálták azt a négy, egymás melletti sírt, amelyek egyike minden bizonnyal Lotte apjának hamvait takarta, mert a név, a rendfokozat és az évszámok egyeztek. Lotte megrendülten állt, majd kérte, hagyják magára.
Félóra múlva kopogtatott újra a háznál. Kapát, gereblyét kért, majd elindult a temetőbe. Nem fogadta el a felajánlott segítséget, egyedül akart lenni. Órákig távol maradt, ezért Tomi és nagymamája nagy csokor virágot szedett a kertből, és utána indult. A német fiatalasszony már éppen végzett a munkával, mind a négy sírt rendbe tette. A virágokat nagy örömmel fogadta. Margit néni nem akarta elengedni vacsora nélkül, még szállást is felajánlott részére. Lotte azt szerette volna, ha valaki tovább gondozza a sírokat. Azt mondta, teljesen megbízik bennük, és ha igent mondanak, előre kifizeti az egy évre megbeszélt összeget, majd évente küldi az újabb részleteket. Margit néni elvállata a feladatot, majd vacsorázni hívta Lottét azzal az ígérettel, hogy közben mindent megbeszélnek, mert ő is szeretne kérni valamit. Az étkezés után elmesélte, hogy a háború alatt bent laktak a városban, és hozzájuk is beszállásoltak német katonákat. Több, nagyon fiatal fiú is volt közöttük, szinte gyerekek, akiket nagyon sajnált, mert borzasztó állapotban voltak. Nem tudták elviselni a fizikai és lelki terheket, sokan összeomlottak, mások már az első összecsapásokban meghaltak, vagy súlyosan megsebesültek, mert nem voltak kellően kiképezve, felkészítve a harcra. Ma, a temetőben látott egy sírt, amelyen a Günter Redling nevet olvasta. Eszébe jutott az egyik sebesült német fiú, Günter, akit ő ápolt, két saját lepedőjét is felhasította a kötözéshez, hogy a seb végzetes fertőzését elkerüljék. Nem tudja mi lett vele, lehet, hogy ő nyugszik az őrmester mellett. A családja, ha egyáltalán van, bizonyára nem tud róla semmit. Ha Lotte megtenné – tette fel a kérdést –, hogy a Vöröskereszt segítségével, újságban, vagy bármilyen más módon közzétenne egy fényképet, és egy medál fotóját, amit attól a fiútól kapott, akkor hátha valaki ráismerne, hátha valakit érdekelne, hogy hol nyugszik a fia, vagy testvére, vagy barátja. Lotte a fejével bólogatott, mert nem tudott megszólalni a meghatottságtól.
Tomi csak a nyári szünidőt töltötte Esztergomban, és nagyon szerette azokat az estéket. Két egybenyíló szobában aludtak, az elsőben a gyerekek, a belsőben az öregek. Az ajtó mindig nyitva maradt. A lámpaoltás után, amikor már mindenki az ágyában feküdt, sokat beszélgettek. A sötétség különös hangulatot teremtett. Nem látták egymást, de hallották, érezték, és sokszor úgy tűnt: emlékek, gondolatok, hullámzanak körülöttük. Lotte érkezésének napján annyi minden történt, a fiú rengeteg új élménnyel, tudással és ismeretlennel találkozott. Nem tudott elaludni. Hogyan lehetséges az – gondolta –, hogy a nagymama szerette a német katonákat, akikről ő semmi jót nem hallott. És ha őket szerette, akkor most miért hívja be olyan gyakran a házuk előtt elsétáló, a laktanyába visszatérő orosz kiskatonákat cseresznyézni, vagy egy-egy zsíros kenyeret elfogyasztani. Meg kellett kérdeznie, és a válasz egész életében elkísérte.
– Nem a német, vagy orosz katonákat szerettem kisfiam – mondta Margit néni –, hanem azokat az anyákat, akik nagyon messze, ugyanolyan féltő szeretettel gondolnak a gyerekeikre, ahogy én is reszkettem a háború alatt a fiaimért. Imádkoztam a jóistenhez, hogy óvja meg őket, hogy mindig segítsen rajtuk valaki, ahogy én is tettem ezt mások gyerekeivel, magyarral, némettel, orosszal. Mindig azt mondtam, és azt mondom most is nekik, akár értik, akár nem: gyere fiam, érted is sír az anyád valahol!”
*
Két év telt el Lotte látogatása óta, amikor Margit nénihez váratlanul beállított egy férfi. Csöngetett, de az ajtóban nem szólt semmit, csak nézte a nagymamát, aki megdöbbenve tekintett az ismerős arcra, majd bizonytalanul megkérdezte:
– Günter?
– Ja! Margit tante! – hangzott a válasz, majd a férfi szeretetteljes öleléssel borult a nyakába.
Ő volt a sebesült fiatal német katona! Nem halt meg, hála a gondoskodásának, és hihetetlen szerencséjének, életben maradt. Menekülő társaival eljutott Ausztriába, ahol egy falusi család befogadta, ápolta, rejtegette, meggyógyította. Egy újságban felismerte a fényképeket. Megkereste Lottét, és segítségével megtudta magyar jótevője nevét, címét. Eljött hozzá köszönetet mondani, és gyönyörű ágynemű garnitúrát hozott ajándékba, az egykor szétszakított lepedőkért.
Hozzászólások