Péntek esti bevásárlás egy nagyáruházban. Épp összesítem magamban a megvásárolandók listáját – most kivételesen megpróbáltam megjegyezni a bevásárlólistát – és közben már megközelítettem a kasszasort. Csodálkozom is, hogy ma a vásárlók nem álltak hosszú sorokban. Így hétvége felé már ez is jobbkedvre derített. Szőke, fiatal hölgy ül, vagy inkább áll a kasszában. Látom, szakavatottan végzi dolgát, ha nem lenne képzavar azt is mondhatnám, hogy szinte ég a keze alatt a munka. Már én kerültem sorra.
– Egy zsák virágföld. Kérem, emelje meg a zsákot, hogy tudjam leolvasni. Egy zsák trágya, na meg egy zsugor ásványvíz. Két csomag grillkolbász. Egy pár sör. Az is kell a hétvégére. És már meg is volnánk.
Én szorgalmasan csomagolom vissza a kocsiba az árukat, miközben fél kézzel nyújtom felé a kártyát.
A mögöttem álló fiatal férfi már a kassza előtt áll. A hölgy viccesen fordul felé.
– Talán engedjük az Urat kifizetni a számlát, vagy tán maga szeretné?
A vásárlótársam szomorú, szigorú arccal lép egyet hátra. A kasszás hölgy talán úgy érzi, hogy megbántotta, mivelhogy amaz nem vette a lapot.
– Mosolyogjon már. Hogy telhet el úgy egy nap, hogy legalább egyszer nem mosolyodott el?
A férfi továbbra is némán maga elé nézett. Egy szót sem szólt.
– Tudja mit? Én most szívesen mosolygok egyet az Ön kedvéért – szólaltam meg. És tényleg mosolyogtam. Úgy éreztem, ha záróra előtt alig egy-két órával az elárusító hölgynek van erre energiája, akkor nekem is kötelező. És nem került semmibe!
Hozzászólások