Bányai Tamás barátunk és szerzőtársunk 71 éves korában elhunyt április 3-án – e lesújtó hír végigsöpört a szerettei, barátai körében. Tudtuk, hogy beteg, de a kezelések révén láthatóan jól volt. Nincs négy hete, hogy a szokásos szerzői találkozón itt volt velünk, Pécsett, a Csinos presszóban március 9-én. Jó hangulatban töltöttünk együtt több órát, és a pécsi vasútállomáson úgy búcsúztunk, hogy találkozunk májusban…
Balról jobbra: Bogádi Kis György, Antos Árpád, Tám László, Bányai Tamás és Tamás felesége, Váradi Mariann az Iparos Kisvendéglőben 2006-ban
Tamás tizenkét évvel ezelőtt kapcsolódott be a Hetedhéthatár életébe. És pont most, márciusban firtatta az újság 20 évvel ezelőtti létrejöttét, történetét. Részletesen elmeséltem neki. Ő pedig arról beszélt, hogy honvágyuk van Amerika iránt – nem csoda, hiszen feleségének, Mariann-nak és neki négy évtizeden át ott volt az otthona, csupán néhány éve tértek vissza Budapestre. Hiányoznak nekik az amerikai barátok. Az utazást tervezték… E beszélgetés után következett a Csinos presszóban töltött három óra, majd a vonathoz indulás. Ez lett az utolsó találkozás.
A Csinos felé tartva, az autóval elhaladtunk az Öreg, Bogádi Kis György egykori háza előtt, és a temető falánál még azt is megmutattam, hogy körülbelül hol pihen – nagyot sóhajtottunk: Tamás, Mariann és én. Mondtuk, hogy mennyire hiányzik az Öreg, valamint a többiek, akik már nincsenek velünk. És most már hiányzik Tamás is, gyarapítva az égi szerkesztőséget.
Amikor csak tudtak, eljöttek Pécsre, az Iparosba. Sok emlékezetes órát töltöttünk együtt, és a búcsúzásnál már vártuk a következő találkozót. A szerkesztőségi összejövetelek idén átkerültek az Iparos Kisvendéglőből a fiatalok kedvelt helyére, a Csinosba – ahol Tamás is azonnal otthon érezte magát, mint örökifjú.
A Hetedhéthatár büszke lehet rá, hogy az első nyomtatott Bányai-megjelenés itt volt, leszámítva az amerikai közléseket. 2005 júniusában jelent meg az első Bányai-írás a Hetedhéthatárban, és már akkor volt honlapunk, így oda is felkerült.
Bányai Tamás így nyilatkozott a montazsmagazin.hu-nak tavaly: „Még Amerikából, a Kádár időszak alatt próbálkoztam néhány hazai folyóirattal, egyetlen biztató reagálástól eltekintve, eredménytelenül. Érthető, mivel akkoriban nem kapkodtak a disszidens írók után, még akkor se, ha nálam jóval tehetségesebbek voltak. Az internet már javában ismert volt, amikor – 2005-ben – úgy ítéltem meg, talán van valami keresnivalóm a hazai olvasóknál. Először a Kaláka internetes irodalmi folyóirat közölte a novelláimat, majd a Hetedhéthatár című – akkor még nyomtatásban is megjelenő – kulturális közérdekű magazin. Aztán Majoros Sándor barátom irodalmi honlapja, a Regénytár következett. Ezt követően már különböző folyóiratok viszonylag rendszeres szerzője lettem. Néhányat említve: az erdélyi Várad és Irodalmi Jelen, a szlovákiai Szőrös Kő és Opus, a Szerbiában megjelenő Sikoly, majd a Magyar Napló,
Mariann és Tamás
Hitel, Búvópatak és még néhány más. Nem ringatom magam abban a hitben, hogy olvasóim száma ezrekre rúg, talán csak néhány százra, s csak remélni merem, egyiknek sem okoztam csalódást. Legalábbis az eddigi visszajelzésekből ítélve. Már ezzel is elégedett vagyok. Az én koromban az ember már nem vágyik széles körű ismertségre, hangzatos sikerekre. Természetesen minden új, s persze régi olvasómnak maradéktalanul örülök. Elvégre nekik írok és nem magamnak.”
Különböző kiadók gondozásában megjelent több kötet őrzi Bányai Tamás remek alkotásait, sajátos humorát, egyedi stílusát.
Mariann és Tamás ez év decemberében lettek volna ötvenéves házasok. Tamást nem feledjük soha, amíg lesz Hetedhéthatár, itt marad köztünk. Mariann fájdalmában osztozunk, mélységesen együttérzünk vele.
L. Csépányi Katalin
Hozzászólások