Nagy Költő, ha nagyon alkot, egymaga vív bánatharcot:
… feneketlen tó fenekén, nincsen ott más, csak te, meg én… –
bús rímekkel kergetőzik, teljes pucérra vetkőzik,
szeme árkos, hangja néma,
Segíts!
Sajnálj…! – kéri.
Még ma!
Versem alá vigaszt írjál, tíz zsebkendőt telesírjál!
Értékelni jöjj naponta!
… gyakran nézi,
várja lopva.
Nagy Költő, ha nagyon hallgat, lelke sajdul, belül jajgat.
Minden szava belső bánat,
mind a hiány, ott bent fájhat.
Elapadtak már a könnyek,
némán égni mégis könnyebb.
Vigasztalj, ha nem is szólok,
végy ma észre, hisz halódok…!
… s a hálóban,
bátorító monológok állnak sorban.
Mindent tudni vélnek róla, minden verse ő,
s valóban!
Nagy költő, ha nagyon árva,
virágot oszt egyre-másra,
fészbuk-csokrát szerte szórja,
költőnőket ostromolja,
ha meglát egy kitárt keblet,
pacemakere rögtön reszket.
Szép Piroskán jól évődik,
beste Farkassal mérkőzik,
s hogyha tiszteletét tette,
elpihenget fáradt teste.
Nagy Költő, ha nagyon álmos,
elmarad az esti lábmos’,
fogkeféjét sem használja, magától jön álom rája.
Éjszaka felébredezik,
minden szóra emlékezik, mit álmában…
s nyakra-főre leírja a lepedőre.
Semmi baj, ha nincsen notesz
itt a fészen, huncut-groteszk
vicces tréfa a számára,
majd ráírja a lábára.
Nagy Költő, ha elég komoly,
szája sarkán sem ül mosoly.
Komor arccal azt nyugtázza, ennyi kacaj elég mára.
Ha költőnők zajonganak,
azt kívánja, rajongjanak, ujjongjanak körülötte.
Udvarlásuk némán tűri, ez a módi ma az úri.
Becses figyelmet köszönve, verses légyott fészkörökbe’…
Ki-be járnak léha hölgyek, minden órán tündökölnek,
profilképük rakosgatják,
dekoltázsuk látni hagyják.
Költőnek ha mi sem használ,
mennyei húrokon babrál.
Feje alatt felhőpárna, földre nem is ér a lába.
Arcán felsejlik egy mosoly,
bánata már nem oly komoly.
Rímeket hord álomlétrán
és ha betelik a létszám,
már nem lájkol,
már nem látszik,
Isten tetszésére játszik.
Hozzászólások