Már az első szavannai levegővétel után megmutatta az oroszlánkörmeit III. Leó, a császár. Igaz, csak harmadik hercegnek született, de bárki láthatta, meg a bőgéséből is rögtön kitetszett, hogy ő itt az első az egyenlők között. Aki netán másképp gondolta volna, annak személyesen kaparta ki a szemét. Végtére is neki járt a legjobb minőségű anyatej, a legdorombolóbb simogatás, meg minden. Így gondolta ezt az apja, második, vagy aranyszívű Leó is, aki előrelátóan száműzte a trónra veszélyes rokonokat, és állatközi szerződésben biztosította fiának a nyugodt uralkodás feltételeit, no meg az alattvalók feltétlen hűségét. Megnyitotta a korábban lakatra zárt kapukat, hogy aki netán nem ért ezzel egyet, gyorsan eltűnhessen a világban. Olyan gyorsan, ahogy a lába bírja, de volt, aki alá szárnyakat is adott.
Egyszer Leó hercegnek is kedve támadt a repüléshez. Úgy gondolta, hogy ha már ő a legszebb, a legjobb, legügyesebb és legokosabb a szél zúgatta kerek erdőben, ebben is elsőnek kell lennie. Fölhágott hát az Üveghegy tetejére, hogy a szellők szárnyára bízza magát. A hegy lábánál legelésző kőszáli kecskével indult a nagy túrára, hogy egyben azt is bebizonyítsa, mennyivel fürgébb ennél a fűzabáló mekegőcnél. Nem is lett volna semmi baj, csak félúton neki már a földig lógott a nyelve a fáradtságtól, ez a nyegle ugronc meg ott vihorászott előtte és a farkát nyújtotta, hogy fölsegítse a sziklára. Naná, hogy bepöccent tőle. Mérgében leharapta a farkát, a többit meg ledobta a szakadékba. Ezek után már fölösleges lett volna a széllel is versenyre kelni, hiszen mindenki látta, és ki is hirdették a végeredményt. A családi zászlóra meg fölfestették a szárnyas oroszlánt.
Csak a szomszédos hercegek húzták a szájukat kétes mosolyra. Umbuldát emlegettek, meg korrupciót. Azzal vádolták az uralkodó családot, hogy külön vaddisznót fogadtak, amelyiket előre küldtek a hegyre, hogy fényesre csiszolja a gyanútlan kecskegida előtt a sziklát, hogy lecsússzon róla. A disznót meg a bizonyítékokat ötven évre titkosították. Nincs más hátra, mondták, a sárkány toronyszobájába zárt királykisasszony kiszabadításával kell bizonyítania a hősiességét. Aki legyőzi a sárkányt, az lesz a császár. Ahány kötél, annyi herceg. Győzzön a jobbik!
Igen ám, de ezek olyan kigyúrt, tűzben edzett hercegek voltak, hogy még a Nap is visszaköszönt a sisakforgójuknak. A kardjuk meg élesre köszörülve… Leó hercegnek is volt kardja, meg tapadós mászókesztyűje, de azért a biztonság kedvéért az övébe rejtett egy hatalmas mordályt, és megkérte a kötélgyártó mestert, hogy az ő hágcsójába szereljen néhány lépcsőt is. Így aztán méterekkel megelőzte a többi herceget, és amikor már kellő magasságban voltak, elnyisszantotta a köteleiket. Tehet ő arról, hogy szörnyethalás miatt föladták a versenyt?
Aztán beugrott a toronyszoba ablakán, főbe lőtte a tűzokádó, lángpallossal hadonászó meg versenyszabályt emlegető hétfejű sárkányt és a kötélen leengedte a nép közé a visongó királykisasszonyt. A tömeg kalaplengetve ünnepelte a hőst, és ott a helyszínen császárrá koronázta az ifjú párt.
Ezek után mást se kellett tennie III. Leó császárnak, mint megemelni színarany jogarát, s messze hangzó taps és éljenzés övezte az útját. Így történt ez mindaddig, míg meg nem éhezett néhány nagyétkű legény, és elkezdték követelni a kortes vacsorát. Osztották is nekik számolatlanul az udvaroncok, mígnem a kamarás bejelentette, hogy gubanc van, mert üres a spájz, onnét már egy borsószemet se lehet kiosztani. Meg is állt a császárban az ütő, hogy most akkor mit tegyen? Aztán hirtelen fölnevetett.
‒ Hát persze ‒ csapott a homlokára, mint aki elfelejtett valami fontosat. ‒ Kiraboltak bennünket a száműzött hercegek, meg a sárkány rokonai, meg a hörcsögök, akik a pofazacskójukba rejtik a gabonát. De ti azért tapsoljatok tovább, majd én megüzenem nekik, hogy haragszom rájuk. Haragudjatok ti is!
És haragudtak rendületlenül. Haragudtak a szomszédjaikra, az ügyesekre, akik mégis találtak valamit, és az ügyetlenekre, akik hiába kutattak, se égen, se földön nem találtak semmit. Leó császár a karmesteri pálcának használt jogarával vezényelte a kórusát, no meg egy jókora husánggal a lankadókat.
Alakult is szépen a kórus, csak egy idő után különös idegen hangzás vegyült az összhangzattanba. Ki tudja miért, rajtuk röhögött az egész világ, meg a kacagó gerlék. Nagyon megharagudott erre a császár és dühösen felordított.
‒ Halljátok az óceán hangját? Ez nem is az óceán, csak a nagy fehér bálna, aki rám haragszik, mert egykor, ifjú koromban kitiltottam a parti vizekről. Megtiltottam neki, hogy a nagyerdőbe tegye a lábát. Azt mondta akkor, hogy visszajön egyszer és fölzabálja a szigetet veletek együtt. Ne féljetek, én mindannyiótokat megvédelek, míg etettek engem, meg a családomat. Égnek emelte színarany jogarát és felüvöltött:
‒ Ki a hős, a legyőzhetetlen?
‒ Leó, a császár, Leó a hős! ‒ visszhangzott a tömeg és dobbantott is hozzá.
Egyszer csak valaki halkan megszólalt a fáról.
‒ Nem értem, uram, hogyan történt a dolog, hiszen te nem is tudsz úszni, a nagy fehér bálnának meg nincs lába. Hol találkoztatok? Tudod, én viharmadár vagyok, az óceánkutatás doktora…
‒ Lehet, hogy az voltál tegnap, de ma már nincs mit kutatnod, az óceánon, és megszűntek a doktorok is. Én vagyok az alfa és az omega. Kövezzétek meg, állatok!
És az állatok halálra kövezték a viharmadarat, mert így akarta a császár. Csakhogy újfent akadt egy kétkedő, egy sebes szárnyú sirály, aki a császár felett körözve rikoltott rájuk:
‒ Álljatok meg, oktondiak! Én ismerem a nagy fehér bálnát, meg a viharmadarat is. A bálna nem eszik szőrös állatokat, meg a tollat is utálja. A rákcsemege a kedvence. Nincs hát mitől félnetek. A szárazföldre még napozni se jár.
‒ De igen, de igen! ‒ lóbálta színarany jogarát a császár. ‒ Kövezzétek meg őt is!
‒ Ácsi! ‒ szólt a kormorán, és maga köré gyűjtötte a fák ágaira fekete seregét. ‒ Én is ismerem a bálnát. A sirálynak igaza van. A császár nem tudja, mit beszél. Vagy tán azért küldene titeket a nagy óceánra, hogy ott pusztuljatok?…
‒ TEK! ‒ kiáltotta morcosan a császár. ‒ Hát akkor jöjjenek a páncélosok! ‒ És a tenger felől kardlengetve felsorakoztak a tininindzsa teknőcök. Volt azok közt az ékszerteknőstől az óceánt szántó óriásig mindenféle rang és beosztás szerint. ‒ No, elhiszitek-e már, amit mondok? ‒ sziszegte vészjóslóan a tömeg felé. ‒ Aki nem hisz bennem, akár el is mehet… Arra van az óceán.
‒ Tok-tek-tök… ragozzuk hát végig a sort ‒ emelte magasra a kardját a teknőcök parancsnoka. ‒ Ugye milyen okos vagyok? Indultok, vagy ü-tök. Most még elmehet-tek…
Az állatok bólintottak, némelyik még köszönt is neki, és lassan elindultak az erdő felé. A gerle repült előttük az utat mutatva, ahol egy nagy fa árnyékában éppen egy új kisherceg született.
Hozzászólások