Hetedhéthatár | Eskü a tisztáson

Szépirodalom - próza

Eskü a tisztáson

 

Fazekas Mihályról, a Ludas Matyi költőjéről terjedt el az a legenda, miszerint huszár főhadnagyként részt vett a napóleoni háborúkban, s 1796-ban eljutott Franciaországba is. Egy város elfoglalását követően a kor szokásainak megfelelően szabadrablást engedélyeztek a katonáknak. Fazekas főhadnagy úr egy polgári család házába kopogott be. A polcról levett egy könyvet, s a szabadrablás idejének letelte után visszatette, és elköszönt a családtól.

Amikor a Petőfi által is megénekelt Lenkey János huszárkapitány Kossuth hívó szavára hazavezette Galíciából a huszárszázadát, magyar földre érve megeskette a katonáit, hogy „soha nem nyúlnak ahhoz, ami a másé.” Erről az eskütételről szól a következő regényrészlet.

 

Részlet T. Ágoston László A két Lenkey című regényéből

 

‒ Bálint! ‒ kiáltott Harsányinak a kapitány, miután végzett a két gatyás paraszt kihallgatásával.‒ Nézd meg fiam, milyen élelem van a szekéren! Töltsd meg ennek a két embernek a tarisznyáját, és engedd őket útjukra. Aztán gyertek ide hozzám Vinczével együtt.

Harsányi maga mellé vette a két megszeppent lengyelt, és odavezette őket az élelemszállító szekérhez. Bódog tizedes éppen a porciót osztotta ki a katonáknak. Szárított tésztát, babot, krumplit meg fűszert, ami a bográcsba dukált. Többen száraz gallyakat gyűjtöttek az erdőben, s tüzet raktak a főzéshez. Fölöttük a hegycsúcsok hósipkával integettek a zöldellő tájnak.

‒  No, Laci öcsém, hogy állunk az élelemmel? ‒ kérdezte az őrmester.

‒  Van bőven babunk, meg kölesünk, a kenyér is elég lesz két napig…

‒  Akkor tömd meg jól ennek a két parasztnak a tarisznyáját, kenyeret is adj nekik legalább kettőt, hadd lakjon jól a család. Látszik rajtuk, hogy mostanában nem tömték meg becsülettel a bendőjüket.

‒  Gyertek, öregapám, adjátok ide azt a tarisznyát! ‒  szólt Bódog, s már merte is a zsákból a babot. ‒ Hát téged hány pulya vár otthon? ‒  kérdezte a fiatalabbiktól.

‒  Öt, vitéz úr, alássan, a hatodikat most várja az asszony.

‒  No, akkor add ide a kalapodat is! Aztán ne felejtsétek el, hogy a magyar huszárok vendégei voltatok!

‒  Imába foglaljuk a vitéz urak nevét ‒ hálálkodtak, s mély hajlongások közepette siettek a mező felé, nehogy még valaki elvegye tőlük az ajándékot.

Mire Harsányi és Vincze visszaértek Lenkeyhez, a kapitány már kiteregette a térképet a földre.

‒  Nézzétek, itt vagyunk most! ‒  mutatott egy apró pontra. ‒  Azt mondja a két paraszt, hogy hajnalban lovas katonákat láttak délkelet felé vonulni az úton. Szerintük nem lehettek többen harminc-negyven embernél. Valamiféle őrjárat lehet, de elképzelhető az is, hogy egy zászlóalj portyázó előőrse. Bízom benne, hogy nem akadunk össze velük. Azért minden eshetőségre föl kell készülnünk. Még öt embert állíts az elő- és hátvédbe, és két óránként leváltani őket, nehogy ellankadjon a figyelmük. A zöm maradjon szorosan együtt, senki se szakadjon le, és ne menjen előre. A szekereket vegyétek szigorúan középre. A mi lovainkat is nyergeljétek föl, és minden ember legyen harckészültségben. A meredek úton megyünk, ott talán kevésbé keresnek, ha valóban értünk jöttek volna. Szívesebben küzdenék a hazáért, de ha kell, itt is az utolsó csepp vérünkig harcolni fogunk.

‒  Úgy gondolom ‒ mondta Fiáth ‒, ha nem tartunk pihenőt, még az esti órákban Kőrösmezőn lehetünk. A tartalék lovakat is a szekerek elé kell fogni, a meredeken meg az emberek is tolják!

‒ Igazad van, fiam. És bízzunk benne, hogy nem kell itt, a hegyek között harcba bocsátkoznunk. Nem huszárnak való terep ez.

Harsányi előre vágtatott az embereihez, Vincze meg a hátvédet igazította el.  Az út egyre följebb kanyargott a Kárpátok bércei között, lassacskán elmaradoztak a lombhullató fák, mindenütt csak szikla, meg néhány csenevész fenyő. A felhők alattuk úsztak, vagy éppen betakarták őket. Mintha ködbe kerültek volna… Semmit se láttak, csak hang után tudtak tájékozódni. Aztán a szél tovább vitte a felhőt, s a fejük fölött ragyogott a Nap.

‒  Látod, Pompeius, most épp azon az úton haladunk, ahol ezer évvel ezelőtt Árpád vitte be a Kárpátok közé a magyarokat ‒ mondta a hangjában némi nosztalgikus gyengédséggel a kapitány.‒  Mi leszünk az új honfoglalók. Mert ami ezután következik, az egészen új lesz hazánk történelmében. Soha nem látott, szép fejezetet nyitunk…

‒  Valószínűleg Árpád is így gondolta annak idején ‒ gondolkozott el a fiatal tiszt.  ‒  És talán benne is éltek azok a kétségek, amelyeket én érzek most. Kapitány úr, még most is nagyon erős az osztrák hadsereg, bár tény, hogy erkölcsileg meggyengült. Valóban elhiszi, hogy néhány száz lelkes huszár képes lesz legyőzni Ausztriát?

Lenkey százada – Benczúr Gyula rajza

‒ Nem, fiam. A hazaszeretet fogja legyőzni az ármányt. Emlékezz majd a szavamra; hamarosan olyan erős hadseregünk lesz, amelyik a poklot is legyőzi. Nemcsak a fegyvereiben lesz az ereje, hanem a katonák szívében, lelkesedésében. Mindegyik tudja majd, miért harcol a nemzeti színű lobogó alatt. Az ilyen katona tízszer annyit ér, mint amelyik csak a zsoldjáért verekszik.

Éppen egy hatalmas sziklafal mögött haladtak, amikor hozzájuk rúgtatott Vincze őrmester.

‒ Kapitány úr! Alattunk, a völgyben katonák vonulnak. Amint elnéztem, lehetnek vagy negyvenen. Osztrák lovasság. Lehet, hogy a két paraszt árult el bennünket?

‒ Nem hiszem, Ferenc, akkor jóval többen jöttek volna…

‒ Hadd üssek le rájuk, kapitány úr!

‒ Nem, fiam, semmi értelme nem lenne a véráldozatnak. A mi utunk most sokkal fontosabb. Utánunk jönnek?

‒ Nem tudom, de se elő- se utóvédjük, csak ballagnak az úton, mintha korzóznának.

‒ Rejtve gyertek, hogy ne lássanak! Aztán még egy utolsó erőfeszítés, és otthon vagyunk. ‒ Elővette a zsebóráját. ‒ Most dél van. Ha szerencsénk lesz, a vacsorát már Kőrösmezőn esszük.

És mentek tovább erőltetett menetben, ahogy csak a lovak lába bírta. Menet közben az állatok fejére kötötték az abrakos tarisznyát, s nyeregben ülve ettek néhány falatot a huszárok is. Az előőrs egy patakra bukkant. Ott gyorsan megitatták a lovakat, aztán indulás tovább. Az osztrák lovasság nem követte őket, de Vincze emberei ugyancsak éberen figyelték őket a messzelátóval. No, meg az egész környéket, nehogy valahonnét meglepjék a századot.

Már lebukóban volt a nap, amikor az élen lovagló huszár szinte eszét vesztve a boldogságtól, fölkiáltott: „Testvérek, barátaim! Nézzétek, itt a határkő! Magyarországon vagyunk!” És mit sem törődve az elővigyázatossággal, paranccsal, leugrott a lováról, megcsókolta a határkövet. Aztán a földre borult, és sírt, zokogott, mint egy pendelyes gyermek. A többiek utána. Pillanatok alatt fölbomlott a harci rend, nem volt olyan erő, amely visszatarthatta volna őket ezekben a percekben. Lenkey és Fiáth is leszállt a szekérről. Megcsókolták az oly régóta vágyott szülőföldet, és könnyezve borultak egymás nyakába. Sikerült, hát mégiscsak sikerült…

‒  Az Isten verjen meg minden ellenséget, aki erre a szent földre lép! ‒ mondta a főhadnagy a könnyeivel küszködve.

‒  Nem bízzuk ezt az Istenre, Pompeius fiam, mi fogjuk megverni őket Isten segítségével.

A katonák is ölelték, csókolták egymást, sőt a két tisztet is. Nem ismertek rangot, beosztást, egyetlen érzés töltötte be a szívüket; itthon vannak, hazai földön, s testvérek, magyarok valamennyien. Hosszú perceken át tartott ez az eszeveszett ünneplés, s amikor egy kissé elült a hangzavar, Lenkey emelte föl a hangját.

‒  Harsányi őrmester! Kérem a kardomat és a lovamat! Ezennel átveszem a parancsnokságot.

‒  Hozzák az enyémet is! ‒ szólt Fiáth.

‒  Igenis! ‒ ugrott nagyot örömében az őrmester. ‒ Máris hozom. Éljen Lenkey! Éljen Fiáth!

A katonák utána zúgták az éljent, és a levegőbe dobálták a csákójukat. Aztán valamennyien nyeregbe szálltak, s egy közeli tisztásra vezette őket a kapitány. Felsorakoztak, mint ahogy parancskihirdetéskor szokták, s a két tiszt megállt velük szemben.

‒  Huszárok, kedves fiaim! ‒  kezdte  Lenkey.‒  Isten segedelmével szerencsésen túljutottunk a határon. Adjunk hálát neki, hogy minden veszteség nélkül magyar hazánkba értünk, és kérjük, hogy óvjon bennünket a további utunkon is! Jól tudjátok, nem mulatságba jöttünk. Édes hazánk hívta acélkarú fiait, és mi elhoztuk küzdő karunkat és hűséges szívünket. Esküdjünk meg itt, ezen a szent helyen, hogy bármilyen körülmények között hűek maradunk hazánk szent ügyéhez, és minden bajban megsegítjük egymást! Átkozott legyen az áruló, és az is, aki a bajba jutott társán nem segít! Esküdjetek!

‒ Esküszünk! ‒ zúgták a katonák, és velük együtt a két tiszt is. S az eskü megpecsételéseképpen százszor visszhangozták a szót a Kárpátok bércei.

‒  A szükség sok mindenre rákényszerítheti az embert ‒ folytatta Lenkey. ‒  Nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra a holnap. Esküdjetek, hogy minden körülmények között magyar huszárokhoz méltóan viselkedtek, és soha nem nyúltok ahhoz, ami a másé.

‒  Esküszünk!

‒  Én is veletek együtt esküszöm, és legyek átkozott, ha valaha is egyetlen cselekedetemmel megszegem ezt a szent esküt! Sújtson reám valamennyiőtök és szent hazánk haragja! A saját kardommal szúrjátok át a szívemet!

A huszárok égnek emelték kivont kardjukat, úgy kiáltották;

‒  Éljen apánk, a hős Lenkey kapitány! Vivát!

Harsányi elé állt lovával, s elérzékenyült hangon mondta:

‒  Köszönjük, kapitány úr, hogy haza vezetett bennünket. Kérem, álljon a század élére, és vezessen bennünket tovább! Ön után a pokol tüzébe is belovagolunk.

‒  Hát akkor század, utánam in-dulj! – mondta Lenkey, és a lova oldalába vágta a sarkantyút.

 

Print Friendly

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Eskü a tisztáson”


  1. Nagyszerű a részlet is, csak gratulálni tudok.

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2017. május 4., 08:20

Szóljon hozzá!



Archívum

Facebook