Az enyhülés első napján dolgozni megyek. Betegségből lábadozva, óvatosan lépkedek a buszmegálló felé. Nézem a tengernyi sarat, és az itt-ott szigetekként megmaradt jeget, amelyet kerülgetni kell, ha nem akar elcsúszni az ember. Bágyadtan bár, de kisütni készül a nap.
Állok a megállóban, várakozom, de a buszom csak nem jön, késik. Ekkor veszem észre a fiatal hajléktalan srácot, akit gyakran látni a telepen. Kéreget.
Egy idősebb, jól öltözött nőhöz megy oda éppen, udvariasan megszólítja. Nem hallom mit mond, de a gesztusokból végig tudom követni a történéseket. A kövér, zárt arcú nő undorral néz végig rajta, és tagadóan megrázza a fejét. Kézitáskáját még jobban magához szorítja, mintha attól tartana, hogy a fiú kitépi a kezéből.
Fizetés előtt pár nappal vagyok, a pénztárcámban csak aprópénz van már, de mire odaér hozzám a srác, markomban van a pénz egy része. Kétszázas, egy százas, meg kisebb címletek, talán négyszáz forint lehet. Nem egy nagy adomány, de nekem most ennyire futja.
Rám néz, még ki sem nyitja a száját, amikor megszólítom: – Jó reggelt! Nem a legjobbtól kérne, ha kérne, nekem sincs valami sok pénzem, de azt megfelezem magával – mondom neki. Tudja, fizetés előtt vagyok, teszem még hozzá, szinte szabadkozva.
Rám mosolyog, úgy feleli: – Láttam ám magán, hogy rendes ember! Már nagy emberismerő vagyok. Az előbbi hölgyön is láttam, hogy van neki pénze, de nem fog adni, mégis tettem vele egy próbát. Tudja, megadtam neki a lehetőséget, hogy jót tegyen velem. Ez lehetett volna neki a mai napra rendelt jócselekedet – teszi még hozzá. Kesernyés a mosolya, nincs a hangjában semmi gúny.
Kezébe potyogtatom a fémpénzeket, hálásan megköszöni. A buszom csak nem jön, így aztán tovább várok, és beszédbe elegyedünk.
– Hogy vészelte át a telet? – kérdezem tőle, hogy témát váltsunk.
– Van itt nem messze egy nagyon rendes gondnok, megengedte, hogy a leghidegebb napokon behúzódjak a lépcsőházba. Csendben meghúztam magam, a lakóknak se volt ellene kifogása. Sőt, volt, aki teát, meg kaját hozott. Így ki lehetett bírni.
Nézem, és azon gondolkodom, vajon milyen út vezette őt ide, a sáros lakótelepre, ebbe a sorsba? Mivel már kialakult köztünk egy kis cinkosság, nem érzem tolakodásnak, ha megkérdezem tőle. Régi tapasztalataim is vezetnek, sejtem, hogy szívesen beszélne róla. Vannak sorstársai, főleg az idősebbek, akik nem nyílnak meg, de őt másnak gondolom. Nagyon fiatal lehet, jobb sorsra érdemes.
Így is van, sóhajt és belekezd a történetbe:
– Tudja, asszonyom, itt nőttem fel a telepen. Anyám meghalt egy autóbalesetben, szétesett a családunk. Én korán megnősültem, lett egy gyerekünk, egy kislány, csoda édes volt! Mennyi lehet most? Talán hatéves? Melóztam, jó sokat, az asszony otthon maradt gyesen. Totál átlag család voltunk. Örököltem a nagyanyámtól egy lakást, abban laktunk. Aztán valahogy kicsúszott a lábam alól a talaj, piálni kezdtem. Odalett a kégli, az adósságok miatt, az asszony lelépett, vitte a gyereket. Tudja, mint a dominó, az egyik eldől, viszi a többit, a melóhelyről sokat hiányoztam, piásan mentem be, villanyszerelő voltam, hát piszok gyorsan kirúgtak! Előbb haveroknál húztam meg magam, de mindenhol kitelt az időm. Alig egy év telt el, és az utcán találtam magamat.
Mondja, mondja a történetét, amelyben valószínűleg a valóság keveredik a fikcióval, de akkor is, ez az ő története, nekem meg nincs se okom, se jogom, hogy kétségbe vonjam.
25 évvel ezelőtt, amikor hajléktalanokkal is foglalkoztam szociális munkásként, sokat beszélgettem velük. János és Miklós volt az én tanítómesterem, akiktől szakmailag annyit tanultam, hogy az felért egy diplomával. Már mindketten az égi hajléktalanszállón eregetik a járdáról felszedett csikkek nyomán felszálló bodor füstöket.
Elmélázok, a srác észreveszi, és elhallgat. Pár perc telik el csendben, amikor előhúzza vastag kabátja alól a kannás boros üveget és jól meghúzza.
– Csak így bírom ki – teszi hozzá, mintegy bocsánatkérőn, látva a tekintetemet.
– Megértem, de veszélyes, főleg a nagy hidegben, kihűlhet! – mondom neki, de már tudom a választ és meg is kapom:
– Á, addig én nem megyek el, most melegít, és az a fontos.
Sorolom neki a szokásos tudnivalókat, bár tisztában vagyok vele, hogy nem győzhetem meg, mert aki az utcai életet választotta, az soha nem fog segítséget kérni, inkább meghal odakint, de a vélt vagy valódi szabadságát nem adja fel. Magam is meglepődöm, mennyi minden eszembe jut, annyi év távolából. Félrehajtott fejjel hallgat, végighallgat, de mindenre van válasza, Menhely alapítványtól a Dankó utcáig, hogy miért nem és nem.
– Árulhatna Fedél nélkül-t! – mondom neki, utolsó érvként –, csak ahhoz le kellene tennie a bort.
– Tudom – mondja –, de őszintén, Ön szerint venne itt tőlem valaki? Mondjuk maga, egyet, és a többiek? Kit érdekel az itt? Én meg a belvárosba nem megyek, az nem az én terepem. Ahányszor bemegyek, az ottaniak mindig megvernek. Féltik a felségterületüket. Tegnap is mi volt? Itt, ebben a megállóban, egy öregember inkább széttaposott előttem egy nagy csikket, mint, hogy hagyja, felvegyem. Az arcomba nézett, és röhögött, miközben a sarkával tiporta széjjel.
Fedél nélkül kipipálva, sóhajtom szomorúan. Széttárom a kezemet, elfogyott a tudományom. Meg a türelmem is, már ami a buszt illeti, amely alighanem kimaradt, már nemcsak késik.
– Nem tudja véletlenül, mennyi az idő? – kérdezem tőle, s ő széles mosollyal előhúz számos zsebei egyikéből egy órát, és jelenti: 9 óra 21 perc a pontos idő!
Kilenc előtt már kint voltam a megállóban, busznak se híre, se hamva.
– El fogok késni – sóhajtom reményvesztetten.
– De legalább egy jót beszélgettünk! – mondja a srác, a késést meg biztosan elnézik magának.
Toporgunk tovább a sár és jég borította megállóban, amikor három láthatósági mellényes férfi, és egy negyedik, fiatalabb munkavezető áll meg tőlünk pár méterre. Hómunkások. Először seprűt kapnak, amivel persze semmire se mennek, mert a hó és sár alatt végig masszív jégréteg húzódik. Lapátra váltanak, és azzal kezdik el feltörni a jeget.
– Mennyit fizetnek? – kérdezem a mellénk érő, középkorú férfit.
Ő a lapátra támaszkodik, úgy mondja:
– Négyezer forintot adnak, nyolc órára! Nehéz ám az, főleg olyan hidegben, mint a múlt héten volt! Nincs melegedő, teát se kapunk. De Magyarország jobban teljesít! – teszi hozzá, és kiköp a járdára, miközben nekilódul és töri, egyre csak töri a jeget.
Hozzászólások