Mottó:
„A bohóc nem adja föl, és visszajön. Mert a bohócságnak ez a lényege: mindig elbukik, de utána mindig föláll. És tovább viszi az ügyet, amíg nem győz. Különben nincsen értelme.”
(Dr. Lala – Balogh László)
Két – látszólag egymástól független – történetet szeretnék elmesélni, melyek valahogy mégiscsak kiegészítik egymást, melyekben valahogy mégiscsak összekapcsolódnak az emberek, összefonódnak a sorsok.
A sérültekkel foglalkozó alapítványnál, ahol dolgozom, az egyik kislánynak közeledett a születésnapja. A kislány már évek óta mondogatta anyukájának, hogy ha majd nyernek a lottón, akkor a szülinapi partijára hívják meg a Sanyi bohócot, akit a tévében vagy a neten szokott látni. Persze nem nyertek a lottón, ezért aztán a közeledő szülinap miatt a szülők és a kollégáim összedugták a fejüket, hogyan lehetne mégiscsak teljesíteni ezt a kérést. Persze nagyon gyorsan összeállt a terv és nagyon gyorsan megérkeztek hozzám a felkéréssel: elvállalnám-e, hogy beöltözök bohócnak egy szülinapi műsor erejéig. A kislány biztos örülne neki, ha láthatja – ha nem is a Sanyi bohócot – de egy Sanyi bohócot. Elvállaltam, persze, hogy elvállaltam: bohóc még nem voltam, érdekelt az új kihívás. Az alapítványi szekrényekből előkerült néhány színes ruhadarab, paróka, sőt még egy piros krumpliorr is. Néhány nap alatt a kollégák segítségével összedobtam egy kis műsort.
A nagy napon ebéd után rendeztük meg a szülinapi zsúrt. Az éneklések, köszöntések után egyszer csak betoppant a Sanyi bohóc, aki kissé bénán, de annál nagyobb lelkesedéssel kezdte nevettetni a gyerekeket, köztük az ünnepeltet, aki eleinte nagyon meg volt illetődve, de a végén feloldódott, önfeledten nevetett. Jó volt látni ezt, mint ahogy a kislány mögött ülő könnyes szemű anyukát, a hálás tekintetű kollégákat is.
Ez lenne az első történet.
A Jó Ember Díjas Balogh László, azaz Dr. Lala bohócdoktor (balról) és Smelka Sándor, a bohócbőrbe bújt író
A második Pécsváradon játszódik, és abban is van meglepetés. A pécsváradi várban most szombaton újra sor került a Jó Ember Díj átadására, az idei díjazott Balogh László (Dr. Lala) bohóc, az egykori Cigánykerék című műsor egyik szereplője volt, jelenleg bohócdoktor. Nem sejtett semmit. A fia, aki be volt avatva, azt mondta neki, hogy szombaton egy pécsi alapítványhoz kell mennie, mert szeretnének vele tárgyalni valamiről, ja és mellesleg lesz ott egy díjátadó is, nyugodtan ülje végig, utána lesz a tárgyalás. Ő így is tett: szombaton leautózott Pécsváradra, beült a vár lovagtermébe, szép türelmesen végighallgatta a tárogatószót, a beszédeket, a méltatásokat, köztük az övét is, közben kíváncsi lett, hogy mi lesz ebből az egészből. Mivel fotóztam, így pont láttam azt a pillanatot, mikor megtudta, ő lett az idei Jó Ember Díjas. Leesett az álla, felszökkent a szemöldöke, el se akarta hinni azt, amit hallott. Mikor felfogta, mi történt, elsírta magát, és azt mondta, hogy ő még soha semmilyen díjat nem kapott. Abszurd helyzet állt elő néhány pillanatig. Ott álltunk egy síró, meghatott bohóccal, vigasztaltuk, győzködtük, hiába a sok jelölt, akik egytől egyig nagyon jó emberek, idén ő nyerte el ezt a díjat, méghozzá toronymagasan.
(Zárójel. Egy kis „Jó Ember-tan”: Az igazi Jó Embereket onnan lehet megismerni, hogy mindegyik szabadkozik a díj átvételekor. Logikus, mert az igazi Jó Ember nem a díjért csinálja azt, amit épp csinál. Zárójel bezárva.)
A díjátadó utáni beszélgetéskor Dr. Lala elmesélte, hogy volt egy időszak az életében, mikor várta a Jászai-díjat, de sose érkezett meg. Ilyenkor mindig azzal vigasztalta a felesége, hogy az az élmény, amikor láthatja a gyerekeket nevetni a kórteremben, hogy kezet szorít vele a hálás tekintetű anyuka, az minden díjnál többet ér.
Talán itt kapcsolódik egymáshoz a két történet. Miután szerdán én is bohócbőrbe bújtam, és a krumpliorr mögül én is láthattam a nevető gyerekarcokat, a szülők meghatott tekintetét, tudom, miről beszél, és tudom, hogy idén ismét nagyon jó helyre került ez a díj.
Hozzászólások