Bolondosan indult a májusi időjárás, mintha az április sosem akarna véget érni. Egyik nap még kellemes meleg örvendeztetett meg bennünket, ingujjban, pólóban dolgoztunk a kertben, két nap múlva hajnalban talaj menti fagy pusztított a virágok között és a veteményesben. Fázósan léptem ki reggel a meleg előszobából a hideg kertbe, amikor furcsa módon, egy harminchat évvel korábbi élmény jutott eszembe, amelyben mindez pontosan fordítva történt. Igaz, nem ilyen hirtelen, kétórás repülőút telt el közben. A kiszálláskor még mindenkiben ott volt a kellemetlenül hideg szeles indulás emléke, és amikor kiléptünk az ajtón, valósággal elkábultunk Szamarkand nyári melegétől, amire senki sem számított.
Nagyon fiatalon házasodtunk össze feleségemmel, az egy hetes szakszervezeti beutalón kívül más nászútra nem is gondolhattunk. Azaz gondoltunk, de a legkisebb elégedetlenséget sem éreztük azért, mert az a vágyakozásunk olyan messzinek és valószínűtlennek tűnt, mintha a holdra akartunk volna repülni. Boldogok voltunk egymással, a Balatonnal, a nyárral, a fiatalságunkkal, és Szamarkand, Buhara, Közép-Ázsia továbbra is csak Vámbéry Ármin könyveiből volt elérhető számunkra. Az áhított nászút aztán mégis megtörtént, igaz hét évvel később. Kétgyermekes szülőként tudtuk megteremteni és megszervezni az utazás feltételeit. Az anyagiakat, a közös szabadságot, no és a gyerekek felügyeletét. Már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a nagyszülőkkel legyenek nyolc napot, ami ellen nem is tiltakoztak. Szerették egymást. Nyugodtan készülődhettünk, mehettünk. A nyolc nap, emlékezetem szerint – és legfeljebb csak néhány száz forintot tévedhetek– húszezer forintba került kettőnknek. Teljes ellátást kaptunk a Budapest-Moszkva-Szamarkad-Sahrisabz-Buhara-Taskent-Moszkva-Budapest útvonalon. Mindenütt jó – Moszkvában kifejezetten luxus – szállodákban laktunk. Egyedül Sahrisabz volt némileg kivétel, de erről majd később. A fiatalabb olvasók, most bizonyára hitetlenkedve csóválják fejüket, hiszen húszezer forintot ma egy étkezéssel sem bonyolult elkölteni két embernek, pedig igazat mondok. Persze, ha hozzáteszem, hogy ez akkor kettőnk majdnem kéthavi fizetése volt, mindjárt érthetőbbé válik a helyzet. Mások voltak az árak, az igények, a lehetőségek. Csodálatos utazásban és élményekben, vicces és meglepő szituációkban lehetett részünk. Nem vállalkozom most útleírásra vagy élménybeszámolóra – pedig az is érdekes lenne –, csupán néhány mókás dolgot elevenítek fel, amelyek emléke mosolygóssá tette a borongós reggelt.
Gyakorlatlan utazók voltunk, és nem tudtuk, hogy a világnak vannak olyan tájai, ahol kötelező naponta legalább egy-két kupica töményt meginni ahhoz, hogy rendben legyen az ember „belsősége”. Sokan jártunk hasonló cipőben, és az igazán kitűnő ellátás ellenére kevesen úszták meg kisebb-nagyobb emésztési gondok nélkül. Útitársaink között volt egy középkorú pár, akik többek helyett is hősiesen küzdöttek. Hamar rájuk ragadt a „szivacsék” jelző, mert ritkán lehetett őket üres kézzel látni. Mindig szorongattak legalább egy üveget, amelyben nem vizet tartottak. Otthonról hoztak annyit, vagy útközben szerezték – ami egyébként nem lehetett könnyű feladat –, nem tudtuk meg pontosan, mind a két variációt valószínűsítettük. Magam is tanúja voltam, amikor a szálloda liftjében a földszinttől a hetedik emeletig, a hölgy borosüvegének tartalma legalább félig elfogyott. Kétségtelen, le sem vette a szájáról, amíg ki nem szálltunk. Sosem voltak részegek, néha viccesen spiccesek, azonban senkit és semmilyen programot nem zavartak. Érdekes színfoltot jelentettek a csapatban.
János bácsi sem volt semmi! Rágógumikkal és nylon bevásárlószatyrokkal felszerelve érkezett. Mindkettő kincset ért akkor a Szovjetunióban, attól többet már csak az illatos szappan és márkás farmer nadrág. (Mint később kiderült az is volt nála!) Már a Moszkvába tartó repülőúton próbálkozott némi export-tevékenységgel, de igazán a belső járatokon volt elemében. Különösen akkor, amikor legalább kétszakasznyi frissen bevonultatott – még civilben lévő – ázsiai fiú utazott velünk. A golyóstollát is eladta, nem kis szégyenkezésünkre. Persze ez őt nem zavarta. Ügyeskedését csak akkor fogta vissza, amikor a csoportot kísérő szovjet idegenvezető – aki egy nagyon szimpatikus kárpátaljai magyar fiatalember volt – jóindulatúan figyelmeztette. A sahrisabzi szálloda szobaasszonya, a „gyezsurnaja” bejelentette őt a rendőrségen, és már érdeklődtek utána. Akkoriban ez ott így működött, és valószínű Lajosnak, az idegenvezetőnknek köszönhető, hogy nem lett komolyabb következménye János bácsi ügyeskedésének.
Sahrisabz különös hangulatú üzbég város. Érkezésünk előtt egy évvel nyitották meg az idegenforgalom előtt. Nagy sikerünk volt! A gyerekek úgy bámultak bennünket, mint amikor mi óvodás korunkban afrikaiakat láttunk. Szerencsére maradt még olyan csoki, cukor, rágó, amit a jobb érzésű utazók – így mi is – eleve a gyerekeknek szántak elosztogatni. Szerénységnek és visszafogottságnak nyomát sem tapasztaltuk a nebulók között. Amikor a „davaj, davaj” felszólításuk hatástalan maradt, bizony a táskákba is igyekeztek belenyúlni. A felnőttek szégyenkezve zavarták el őket. Barátságosak, mégis tartózkodóak voltak. Legviccesebb élményünk az ottani szállodához fűződött. Besorolását tekintve, jóindulattal három csillagosnak mondanám, de tiszta és rendezett volt. A nagy melegben szerettünk volna kiülni az erkélyre, bár ott sem széket, sem asztalt nem találtunk. Kivittük volna a szobai foteleket, azonban ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Először megemelhetetlenül nehéznek tűntek, aztán a figyelmes szemlélő észrevehette, hogy nem nehéz az, csak tekintélyes méretű L alakú lemezek, és erős csavarok segítségével mind a négy lábát a padlóhoz rögzítették. Nem derült ki számunkra, hogy Szamarkand helyett, az eredeti tervtől eltérően, miért Sahrisabzban kaptunk szállodát, de ez igazán senkit sem zavart. Eggyel több helyet ismertünk meg. Lenyúlásos trükknek gondoltuk – bár akkor szerintem még nem is így hívtuk az ilyen típusú ügyeskedéseket –, amikor a buszsofőr este felajánlotta, hogy tud egy rövidebb utat a hegyek között Szamarkand és Sahrisabz között, ami veszélyesebb, de fejenként egy rubel ellenében vállalja. Mosolyogva egyeztünk bele, és csak másnap reggel, a világosban megtett visszaúton láttuk: a barátunk nem tréfált! Éles kanyarok, szakadékok, sziklák, és korlátnak nyoma sincs. Kevesen kockáztattak volna egy rubelért, ha tudják, mire vállalkoznak!
Szamarkandból hálókocsis vonattal mentünk Buharába. Nagy kalandnak tűnt, mint ahogy az is volt. Kora hajnalban érkeztünk meg az állomásra, ahol elköszöntünk a mogorva helyi kalauztól, aki sem a teát, sem a mosakodási lehetőséget nem biztosította a „hitetlenek” számára. Kibírtuk. Az állomáson két – a békesség és egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban, hogy – érdekes arcú és öltözetű férfi várt bennünket egy rozzant, szakadt teherautóval. Valószínű a II. világháborúból menekíthették ki. Azt mondták azok az urak, hogy ők a csomagokért jöttek, de mindjárt itt lesz a busz, addig pakoljunk fel a teherautóra. Amint elkészültünk, integettek és elindultak. Fél perc alatt eltűntek a szemünk elől. A busz sehol. Öt perc, tíz perc, félóra: semmi. Többen fogadtak egymással nagyobb összegbe, hogy soha többé nem látjuk a csomagokat, de a buszt sem. Az idegenvezetők idegesen rohangáltak telefont keresve, de ez akkor ott lehetetlen vállalkozás volt. A kezdeti röhögcsélés már-már aggodalomra váltott, amikor megjött a busz. Azonnal láttuk, hogy a teherautó kor- és sorstársa, ez némi bizakodásra adott okot. Útközben érdekes jeleneteknek lehettünk tanúja. A jármű időnként furcsa hangokat hallatott, majd megállt. A sofőr leugrott, kinyitotta a motorháztetőt, elszaladt egy tócsáig, kezében egy nagy rongydarabbal. Azt alaposan bevizezte, és valahova betette a motorba. Valószínű így hűtött egy alkatrészt, vagy pótolta a hűtővizet, vagy nem tudni mit tett. Mindezt vidáman, a legkisebb kétségbeesés nélkül. Nem kellett egy óra az érkezésig. A csomagok hiánytalanul vártak bennünket a szállodában, ahol kényelmes elhelyezést kaptunk. Másnap ugyanazzal a busszal és vezetőjével indultunk városnézésre. A járművünk remekül működött, a sofőr vidáman viccelődött, érdeklődött. Amikor megtudta, hogy az IBUSZ idegenvezető hölgyének Budapesten csak egy gyereke van, eltűnt a jókedve. Szánakozva kérdezte, hogy beteg-e a férje, mert Üzbegisztánban az egy gyerek másként elképzelhetetlen.
Taskenti szállodánkra sem lehetett panasz, ami az elhelyezést és ellátást illeti. Igaz, minden ki volt porciózva, de bőségesen. Kivéve a coca-colát, mert abból szigorúan csak egy jutott mindenkinek. Pechemre az én üvegemből letörött egy darab kinyitáskor, nyilván veszélyessé, ihatatlanná vált. Nem hoztak másikat, azt mondták nincs több az egész szállodában. Nem tartottuk valószínűnek, de abban az időben nem zárhattuk ki a lehetőségek közül. Ezt az esetet is humorosan fogtuk fel, különösen azután, hogy kárpótlásul egy üveg – nem is rossz – sört kaptam. Ekkor már többen megbánták, amiért olyan ügyesen bontották ki a kólásüveget.
Taskentből négyórás repülőúttal értünk vissza Moszkvába. Másnap rövid városnézés, majd irány a repülőtér. Véget ért az igazán szép, különleges, feledhetetlen, sok furcsaságot és meglepetést adó utazás. Befejezéseként, egy ma már viccesnek, a fiatal olvasóknak talán érthetetlennek tűnő jelenséget szeretnék feleleveníteni. E sorok írójának akkori „kinézetét és problémáját”. Mindig két fényképezőgép lógott a nyakamban, egy „Kiev” és egy másik, már nem is tudom milyen típusú, hasonló minőségű masina. Az egyikkel fekete-fehér képeket, a másikkal színes diákat készítettem, és nagyon meg kellett gondolnom, hányszor kattintom el a gépeket. Egy filmre harminchat kocka fért, akár sikerült a felvétel, akár nem! Én ugyan vittem magammal az akkori amatőr szokásoknak megfelelő két-három tartalék tekercset, de hát hol van ez a mai digitális gépekkel készíthető, és bármire használható sok-sok száz felvétel lehetőségétől.
Hozzászólások