Úgy vagyok ezekkel a hozzászólásokkal, hogy örülök nekik, meg nem is. Zavar is, hiányzik is. Az ember bőre alá másznak kéretlenül, de ha elmaradnak, hiányzik cirógatásuk. Vágyom az értékelésre, és zavar, ha megítélnek. Mintha mindenki azért mégsem szólíthatna meg. De kell a placc – hiszen ez a fészbuk. A legtöbben feljöttek, mint régen mondták, felmegyünk a fővárosba, vagy bemegyünk a városba. Ott akarunk lenni, de azért ne érjen hozzánk mindenki. Pedig ilyen a nagy tömeg. És örülünk is neki, meg nem is. Le-lenézek saját oldalakra, ott is hozzá lehet szólni, de kevesen teszik. Válasz sincs rá. S akkor visszahúzódik az ember. Mintha megbántódna. Zavarban van a hozzászóló is. Mert olyan hivatalos a felület, nem mindegy hogyan, mit ír, megméretik ő is. Hallom, olvasom, szerelmek is szövődnek a világhálón. Pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Ma mikor a testet tolják az orrod elé, mintha mégsem ez számítana igazán. Hiszen semmiben sem lehetsz biztos, bárki, bármit hazudhat magáról, még a képet is alakíthatja. A közlés ragad meg. Hogy valaki odafigyel rád, miközben azért védve vagy, valahol távol. A közlés elvarázsol, a figyelem megejt és odaragaszt a képernyő mellé. Hadd lássuk, mit üzent. És lassan fontosabb lesz – lett! – a természetesnél. Minden megoldható így, egyedül is. Nem kíván áldozatot, csak élvezetet nyújt a mindig és gyorsan elérhető másik. Legyen akár a világ túloldalán. Talán ez is az igazi. Hiszen, amikor élőben találkozunk, mindig bekavar, amit látunk. Így a képzelt valóságban azt játszhatunk, amit akarunk. Nincs nagy számonkérés, nem lehet tettenérés, nincs testközeli kontaktus – elég az információ. Ha ölelni akarsz, ott a kutyád és macskád. Csak azért szomorú. Jobb a kutyáknak-macskáknak. Nekik az internet nem elég. Nekik élő ölelés jut.
2017-05-17
Hozzászólások