Kint esett. A ruhatáros lány a műanyagkosárban kotorászott és néha fel-felmutatott egy esernyőt. Ilyenkor a fejemet ráztam.
– Nem, nem. Kék volt.
– De ez is kék.
– Az enyém sötétebb volt.
Kis keresgélés után újabb esernyő következett:
– Nem, nem. Ennyire nem volt sötét.
– Vizes, ezért látszik sötétebbnek, egyébként sincs más kék – mondta a lány, és az orrom elé dugta a kosarat. Egy gyors pillantás is elég volt ahhoz, hogy lássam: nincs ott az enyém. Zavart csend támadt, amit egy idősebb – feltehetően rutinosabb – ruhatáros oldott fel. Kezembe nyomta az utoljára mutatott esernyőt, és azzal a Kárpát-medencében megszokott – kacsintással egybeoltott – mosollyal azt mondta, hogy ez mostantól az enyém.
Kint esett.
Még egyszer megnéztem tehát az ernyő fémszínű markolatát – az enyém műanyag volt – és kinyitottam (nehogy valami vackot sózzanak rám), majd mikor láttam, hogy egész jó kis esernyő ez, bár kicsit rozogább, mint az enyém volt, elindultam vele a könyvtárból ki.
Az utcán furcsa érzésem támadt: mintha loptam volna valamit, mert lássuk be, egy vadidegen esernyőt tartottam a kezemben. Viszont én még egész jól jártam, gondoljunk bele: hány ember mehetett haza esernyő nélkül a könyvtár zárásakor?!
– Esernyő-pilótajátékot játszanak – bosszankodtam.
Két sarok után már arra gondoltam, nem is baj, ha elcserélték az esernyőmet, mert úgyis csak rossz emlékek kötöttek hozzá. Például amikor megvettem, aznap szakítottak velem. Mocskos őszi idő volt, szakadt az eső. Egy kávéházban ültük egymással szemben a kedvesemmel, aki egyszer csak azt mondta nekem, hogy nem megy tovább, elege lett belőlem, hagyjuk abba.
Akkor is ott volt az esernyő, mikor a főutcán sétálva beterített vízzel egy busz. Hiába, oldalról nem számítottam vízre! Akkor is velem volt, mikor tavaly a főnök üvöltözve rúgott ki, és akkor is, amikor az utolsó kenyeret is elvitték az orrom elől péntek este, egy háromnapos hosszú hétvége előtt.
Igazából nem hozott szerencsét az esernyő, nem is tudom, miért sajnáltam.
Egy robogó buszt vettem észre a külső sávban, mindjárt láttam, hogy be fog teríteni vízzel. Villámgyorsan oldalra tartottam az ernyőt, épp időben, hogy a rám zúduló cunamit kivédjem. Épphogy túl voltam az ijedtségen, mikor megszólalt a telefonom. Az exem sírt a vonal túlsó végén, hogy hiányzok, hogy a másik pasija még nálam is rosszabb, ehhez képes aranyélete volt mellettem. Kérte, hogy találkozzunk valamikor. Megbeszéltünk tehát egy randit. Mikor letettem a telefont, nem győztem csodálkozni, félszemmel a kezemben tartott esernyőre sandítottam.
Hmm. Csak nem?!
Pár lépés után kaptam egy SMS-t a volt főnökömtől. Azt írta, hogy bocsánatot kér, nem volt igaza múltkor. Kicsit túltolta, kérte, menjek vissza dolgozni hozzá, remek munkaerő vagyok.
Ekkor már megálltam. Tátott szájjal, megdöbbenve bámultam a vadidegen esernyőre, és hirtelen rájöttem, hogy az elmúlt évek azért alakultak úgy, ahogy, mert egyszerűen rossz esernyő alatt mászkáltam. De ennek most már vége, hála a könyvtárnak, végre kifogtam egy szerencsehozó ernyőt.
El is határoztam, hogy tüstént kipróbálom, és beléptem egy bankba. Már hónapok óta jártam oda reklamálni egy állítólagosan elmaradt részlet miatt. Minden alkalommal lóbáltam a befizetett számla igazolását, az ügyintézők meg csak azt hajtogatták, hogy nem érkezett meg a pénz, és az elmaradásom még fennáll.
Na, de majd most!
Miután negyed óráig nem jutottunk dűlőre, megszorítottam az esernyőm nyelét és így szóltam az ügyintézőhöz:
– Hölgyem, hívja ide a felettesét!
Ezt még nem mondtam senkinek. Az ügyintéző kellően meg is szeppent és szólt a főnökének, aki két percen belül ott volt. Bemutatkozott, kezet fogott velem, és mikor elmondtam a problémámat, megnézte a bankszámlámat meg a csekkemet, majd elnézést kért, és azt mondta, nekem van igazam, nincs elmaradásom, sőt a bank tartozik.
– Készpénzben kéri az összeget vagy jóváírjuk a számláján?
Lezser mozdulattal nyújtottam a markom:
– Na, hoci! – Ezt se mondtam még senkinek. Aznap húszezer forinttal vastagabban jöttem ki a bankból.
Jól van, gondoltam magamban, most menjünk kicsit vásárolni. Betértem egy diszkontba.
– Helló – mondta a csinos eladólány. Eddig csak magáztak ott.
– Helló, helló, szia, helló! – mondtam. – Kérek egy háromegyes kávét.
– Sajnos elfogyott.
Megszorítottam az ernyő nyelét.
– Nem hinném. Szerintem a raktában van még.
A lány elpirult.
– Hű, milyen okos itt valaki! – dorombolta kihívó mosollyal. – Itt valaki nagyon átlát rajtam a szép zöld szemeivel!
– Bizony, bizony! – mondtam a diadalittas tenorok hangján.
– Hát, akkor hozom is a kávét a raktárból.
– Így is van. Tizenhét csomaggal, ha lehet.
– Neked mindent!
A végén egy rágót is kaptam ajándékba.
Ekkor hazafele vettem az irányt. A jóból is megárt a sok, gondoltam. A buszmegállóban annyira fújt a szél, hogy teljesen kifordította az esernyőmet, de úgy hogy el is tört, el is szakadt. A legnagyobb sajnálatomra kénytelen voltam bedobni egy közeli szemetesbe.
Közben reménytelenül esett. Bőrig áztam, míg jött a busz. Miután nem tudtam kivárni, hogy mindenki felszálljon az első ajtón, ezért gyorsan felsurrantam a másodikon.
– Uram – kiabált a sofőr – legyen kedves, jöjjön előre, mutassa meg a bérletét!
Előre baktattam megszégyenültem, miközben ömlött belőlem a víz. A sorfőnél kiderült, hogy valahol elhagyhattam a bérletem.
– Legyen kedves leszállni!
– Beszélni szeretnék a főnökével – mondtam.
A vezető fáradtan nézett rám:
– Uram, ne szórakozzon, ha lehet…
Ekkor leszálltam, és gyalog mentem haza a szakadó esőben. Útközben arra gondoltam, hogy jövő héten is el kellene menni a könyvtárba, hátha ismét kifogok egy jó esernyőt.
Úgyis esőt mondanak akkorra.
Hozzászólások