Hetedhéthatár | Kaland az írni tudó gépekkel

Szépirodalom - próza

Kaland az írni tudó gépekkel

Már nagyobb volt Kasparek Kázmér, olyan húsz évhez közeli, amikor biztosan tudta, hogy ő író akar lenni. Írta is szorgalmasan kis epizód történeteit. Ezt mártogatós tollal, papírra vetette. A kézírása akkor még nem volt olyan kiírt, olvasható. Sokszor még ő maga sem tudta kibogozni, ha később, pár hét múlva vissza akarta olvasni. Tudta, hogy így nem küldheti el sehová, írógép kellene, azon lepötyögné és már is olvasható lenne. De hol vegyen egy ilyen masinát? Ez volt a nagy kérdés. Az írógépről eddig csak képeket látott, ezt is a Tolnai Világlapjában, amit gyerekkorában a nagyapjánál lapozgatott, ha azt akarták, hogy csendben legyen. Ami azon a képen látható volt, az egy remek Remington írógép. Az akkoriban olyan csoda eszköznek minősült, mint ma egy Volvo személygépkocsi. Még az utóbbiról ma is többeknek csak álmodni lehet.

Ő azonban elhatározta, egy ilyen masinát fog szerezni és majd azon írja szebbnél szebb írásait. Álmodozása azonban hosszú időszakot ölelt át, sajnos az áhított írógép nem volt sehol. Egyszer aztán a véletlen szerencse, átmeneti formában mégis rámosolygott. Történt ugyanis, hogy apja új munkahelyet kapott és ott volt egy ilyen gép. Hevesen vert a szíve, amikor megpillantotta, szerette volna kipróbálni, de erre sajnos nem nyílt lehetősége, mert ott az irodában egy szőke nő verte, csépelte egész nap, nagy sebességgel. Apját kérlelte, hogy egyszer már ő is leülhessen az áhított géphez és írjon vele.

Teltek a napok, de ez a technikai találkozás nem akart a gép és közte létrejönni. Aztán felvirradt a várva várt nap. Apja közölte vele, hogy szombaton délután bejöhet az irodába gépelni, ő a közeli raktárban leltároz. Ez volt a csoda számára, előző nap összekészítette írásait, papírt, indigót, mert mindjárt, ha több példányba rögzíti, akkor legyen máskorra is belőle. Előző éjszaka szinte nem aludt semmit, azt a keveset is úgy, hogy az írógépről álmodott.

Apja megmutatta, hogyan kell a papírt befűznie, beállítani a sortávolságot, hogyan lehet kis és nagybetűvel írni, továbbítani, mettől meddig írjon, tehát a margók szélességét. Rövid eligazítás után még megvárta, hogy a papírt befűzze és ezt követően mindjárt magára is hagyta. Ott ült a Remington mögött, szemben a gép, benne a papír, lent a billentyűzet, benne a remegés, az első mozdulat, amellyel rácsapott a megfelelő gombra. És most jött az első borzalmas csalódás. A billentyűzet nem akart simán engedelmeskedni. A karok összeakadtak, alig győzte szétválogatni, aztán nem találta a betűket, időnként mellé ütött. Előre, hátra rángatta, a megfelelő betűt többször is leütötte, hogy egyáltalán látszódjon. Így kínlódott órákon át és az írás – a tiszta, olvasható – nem akart megszületni.

Elkeseredetten állt fel és nagyon csalódott volt. Már bánta is, hogy belekezdett, de aztán azzal vigasztalta magát, nincs gyakorlata benne, ha lenne, biztosan jobban menne! Ezzel átmenetileg abba is hagyta a gépelést, mert vége lett a szombat délutánnak. Már több lehetőség nem is teremtődött, ezért fájdalmasan ugyan, de egy kicsit meg is nyugodott. Azzal összegezte, ha majd leérettségizik és munkába áll, első keresetéből írógépet vesz és megtanul gépelni.

Az évek teltek, leérettségizett, utána két évre elvitték katonának. Ott aztán nem foglalkozott a gépelés gondolatával sem. Leszerelés után Pestre került, ott lakott és dolgozott. Most merült fel újból az írógép utáni vágya. Ez egyelőre abban mutatkozott meg, hogy a Nagykörúton az Éjjel-nappali Közérthez közel, volt egy Ápisz bolt, annak a kirakatában, pedig egy szép, barna táskaírógép. Gyártmányát tekintve: – bolgár volt. Sajnos az ára háromszor akkora volt, mint az ő havi fizetése.

Próbált spórolni, de mivel legényember lévén a félretett pénze a különböző programok miatt legtöbbször elúszott. Ilyenkor lelkiismeret-furdalása volt, mindig elment az Ápisz bolthoz, megnézni, megvan-e még az írógép. Hosszan időzött a kirakat előtt, nézte, nézegette a csoda gépet. Elképzelte kettejük barátságát, szemével simogatta billentyűzetét, érezte: ezzel sok jó írást tudna írni. Már-már a kapcsolat bensőségessé vált. Útjai során, mindig szakított annyi időt, hogy egy pillanatra megnézze, üdvözölje. Aztán egyszer, amikor szintén vizitálni akart előtte, oda pillantva, csak a hűlt helye volt. Az árcédula még ott díszelgett.

Szörnyű pánik fogta el, beszalad a boltba, ahol azt mondták: eladták! – Ilyen gép szállítása a közeljövőben nem is várható! – Most mi lesz? Ez a bizonytalanság kétségek közzé sodorta. A fellelhető Ápisz boltokat végigjárta a városban, a válasz csak annyi: – Írógép nincs! A Műszaki Bizományi Áruházak látogatója lett, de itt sem talált megfelelőt. Volt ugyan Remington írógép, de valami hatalmas nagy, nem olyan, mint az a barna, hercig táskaírógép. Mit volt, mit tenni – egyelőre függőbe tette – írógép utáni vágyakozását.

Megint teltek az évek. Írni írogatott, egyet-kettőt a munkahelyén a bérszámfejtésben egy lány le is gépelt neki, de olyan ciki volt mindig megkérni, aztán ez is elmaradt. Megnősült, feleségének elmondta írói vágyait, de ahhoz, hogy valóra is váltsa, írógép kellene. Érdekes módon egyetértésre talált, sőt támogatásra is. Házasságuk harmadik évében vettek egy zöld színű, csehszlovák gyártmányú táskaírógépet.

Ez aztán pompás eszköznek bizonyult. Szabad idejében megtanult gépelni. Persze egyik gépíró iskolában sem adnának rá bizonyítványt, mert a „mutatvány” olyan két, három, esetleg négy ujjal megy csak. Lényeges, hogy már ismeri a „klaviatúrát”, tudja melyik betű hol van, mit kell tenni, hogyan kell írni. Az akarattal nincs semmi gond. Az első írói sikert is meghozta ez a pompás kis gép. Ezen írott első novellája is megjelent. Boldog volt, hogy ilyen segítőtársra lelt végre. Írta is novelláit rendre ezen az írógépen. Meg is jelent belőle jó pár. Úgy látszik az együttműködés kielégítő, elmélyült lett. Erre a zöld kis masinára nem is volt panasza.

Egyszer aztán, egyik nap Kasparek Kázmér a barátaival elmaradt, egy görbe este sikeredett, amely már a hajnalba is belenyúlt. Ittak jó pár pohárral, énekeltek, odasodródott lányokkal még táncoltak is, szóval jót mulattak. Már virradt, amikor hazaért, belépett a kertkapun és mindjárt látta, hogy baj van. A virágágyáson szerte szét papírok halmaza, ez mind a kéziratainak lapjai, de ott a járdán, mint egy döglött madár, ott feküdt a zöld, táskaírógép. Kiesett tokjából, óvatosan akarta felemelni, de kocsija leesett róla, a betűszárak elhajolva, több műanyag billentyű letört róla, ott hevert a földön.

Ami ezután következett nem is a zöld írógépre tartozik, a lényeg: nagy perpatvar keveredett, volt veszekedés, kiabálás, szerencsére a tettlegesség elmaradt. A kéziratok gépelt formában, a munkahelyi Erika írógépen öltöttek ezután – olvasható testet. A mulatozó és a géptörő között a kapcsolat elhidegülésig fajult és a végén válás lett belőle.

A szétcihelődés után a romjaiban maradt zöld csehszlovák írógép is az „örökség” részét képezte, sajnos táskája egy vastag zsineggel átkötve, hogy a megmaradt tartozékok ne hulljanak széjjel. Próbálta megjavíttatni, de senki nem vállalta, aztán arra gondolt, beadja egy műszaki bizományiba, hátha valaki megveszi alkatrésznek. El is indult vele Budapestre a Majakovszkij, ma Király és a Csányi utca sarkán lévő bizományiba. A nepperek már kint az utcán várták, mit akar eladni, mennyiért? Hátha jó üzlet lehet belőle. Nem kért érte sokat, csak annyit, hogy kijöjjön belőle az útiköltség Bicskétől-Budapestig, oda-vissza, meg egy pár fröccs. A nepper a száját húzogatta, fitymálta, bent az üzletben, pedig megmondták: nem kell nekik. Mit volt, mit tenni? Senkinek sem kell, haza már nem viszi, a városban nem fog lődörögni vele. Egyszerű volt a megoldás: – megválik tőle! Itt az utcán azért mégsem teheti le, ebben a nagy forgatagban, még valaki utána kiabálna: – Fiatalember, itt hagyta a csomagját! Aztán vihetné tovább.

Az elhatározás gyorsan megszületett: bement a legközelebbi kapualjba, ott egyszerűen a kuka mellé tette a táskát. Fájó szívvel elbúcsúzott tőle és hirtelen mozdulattal kilépett az utcára.

Többé nem vágyott írógépre. Mintha elveszítette volna hitét, pedig nem ők voltak a hibásak. Aztán mégsem tudott nélküle élni. A munkahelyén több évig dolgozott egy Erika márkájú írógépen. Ez jól kiszolgálta. Ezen írta munkahelyi leveleit, üres óráiban novelláit. Amikor nyugdíjba ment, kérte hogy magával vihesse. Bele is egyeztek, leselejtezték, mert helyette úgyis számítógépek kerülnek beállításra. A selejtezési díjat be is fizette a pénztárba. Nyolcvan forintról adtak nyugtát, a gép ma is ott áll a könyvespolc mellett, mint hűséges társ.

Print Friendly

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kaland az írni tudó gépekkel”



Szóljon hozzá!



Archívum

Facebook