Tegnap este, de már inkább éjjel
mikor játszottunk a földrajzi nevekkel
megérintett valami, visszazuhantam
megint az időben: szembejött velem
egykori gyermek-énem, önmagam
1966 nyara, a varázslatos város: Nyitra.
Ahova a véletlen engem, cseregyereket
lepottyantott, az úttörőtáborba.
Először kellett csináltatni nekem
útlevelet, Lendvai tanár úr készített
rólam képet. Valahol megvan még a
nagy fekete, régi képekkel
teli cipős dobozban az a kissé riadt
kislány, aki valaha voltam: ufo-arcocska.
A múltból áradt felém a rég elfeledett
emlékek sora, beleszédültem én abba a múltba.
Szembejött velem a kislány, kivel aztán
évekig leveleztem: ékes magyar nyelven, hiszen
ő jól tudott magyarul, bár a neve érthetetlenül
nyelvtörő-fura volt nekem.
És volt persze egy fiú is, vörös hajú, szeplős,
tenyérizzadós kis mulya: ő nem beszélt magyarul,
én meg szlovákul egy szót se, így aztán
oroszul leveleztünk egy ideig, küldtük egymásnak
a suta levélkéket, pont addig, míg a hirtelen
jött gyermekszerelmek élnek.
Ő is ott suhan most tova, érthetetlen számomra,
honnan úszik be tudatomba a neve,
elmosott mindent, a leveleket, képeket az élet
elmaradt számból az uzsonnára kapott, ismeretlen
ízű sajt és paradicsom, a fura énekek dallamainak íve.
Míg egy este, a sodró játék közepette,
hol röpködtek a városnevek, bennem valami
felszakadt és áradni kezdtek az emlékek.
A múlt, a múlt, amiből senki soha nem tanult
körülvesz engem, hisz úgysincs jelenem.
Hozzászólások