A kicsiny játékbolt egy szűk, kanyargós, belvárosi utcában bújt meg. Keskeny ajtaját, cseppnyi kirakatát agyonnyomta a sok-sok cikornyás, dölyfős bérház, amik elállták a napfényt, ezért aztán ebben az üzletben nappal is égett a lámpa. Kopott polcokon sorakoztak a játékok, az építőkockák, a babák, a labdák. Az egyik sarokban bábparaván is árválkodott, lent, a földön villanyvasút járt körbe-körbe. Fent, a mennyezeten pedig színes papírsárkányok lógtak. Voltak még vidám társasjátékok, ugrókötelek, kisbiciklik, rongybabák, felhúzható autók és hintalovak.
Az öreg játékboltos a pénztárgépnél üldögélt békében, minden háborgatás nélkül, mert nagyon kevesen jártak ide. A nagy játékboltok mind a főutcán álltak. Tágas, napsütötte üzletek voltak ezek, óriási kirakatokkal, kétszintes üzlethelyiségekkel, galériával, telis-tele modern játékokkal. Az eladók fel-alá futkároztak, jöttek-mentek a családok, zenéltek, csörömpöltek a felhúzható játékok.
A belváros peremén, a szűk utcácskában viszont csendben porosodtak a játékok, csak egy-egy zenélődoboz klimpírozott néha, ha a játékboltos megunta a csendet. A bolt állandó vendégei csak a környező házakban élő gyerekek voltak, akik estefelé be-benéztek ide. Vásárolni nem szoktak, mert nem volt pénzük, viszont a játékboltos mindig mesélt nekik valami mókás történetet a játékokról. Ezeket a meséket mindig ő találta ki.
Egyszer egy esős, az átlagosnál is sötétebb napon, belépett az ajtón egy ember. Keménykalapjáról ömlött a víz a kabátjára. Nem sokáig teketóriázott, mindjárt odalépett a pénztárhoz, és a kezében lévő csomagot rátette a pultra, egyenest a játékboltos orra elé.
– Jó napot! – mondta.
– Jobbat – válaszolta a játékboltos és még megkérdezte: – Mivel szolgálhatok?
– Nem vásárolni jöttem ide, hanem eladni valamit.
– Mi lenne az?
A batyu szája megnyílt és előkerült egy díszes keretű, csillogó tükör.
– Ez.
– Odahaza van tükröm, itt a boltban meg nem árulok ilyesmit.
Az idegen most közelebb hajolt a boltoshoz, suttogóra fogta a hangját.
– Ez nem akármilyen tükör ám, jóember! Ha gyerek néz bele, megláthatja azt, hogy fog kinézni felnőttként. Ha felnőtt néz bele, megláthatja magát, mint gyerek, kivéve…
– Kivéve?
– Kivéve, ha már kiveszett belőle a gyermek. Akkor csak saját magát látja. Gondoljon bele, uram, milyen kincs lehet ez itt! Százával jönnének a gyerekek, mind látni akarja majd azt, milyen felnőtt lesz belőle.
A játékboltos belenézett a tükörbe, de csak magát látta.
– Ezek szerint belőlem már kiveszett a gyermek? – kérdezte.
– Dehogy, csak kényes portéka ez! Meg kell szoknia az új helyet. Az első holdtölte után működik csak.
A boltos hitte is ezt, meg nem is.
– Mennyi az ára?
Az idegen nem kért érte sokat, így hát megegyeztek. Miután a férfi kilépett az üzletből, a játékboltos felrakta a tükröt egy polcra az üzlet legeldugottabb sarkában. Néha – ha arra járt – megnézte magát benne, de nem látott semmi érdekeset, megigazította ilyenkor a mellényét, a bajuszát és ment tovább.
Teltek-múltak a hetek, amikor is egy kisfiú is megnézte magát benne, kíváncsiságból.
– Apa, anya – kiáltotta – nézzétek csak, milyen szép katona vagyok!
A szülők azonban nem láttak semmit a tükörben, csak saját magukat és a csillogó szemű, távolba néző gyereküket, aki csak mesélt:
– Nézzétek, milyen szép bajuszom van, milyen jól áll nekem az egyenruha, a kard és a sarkantyú!
A szülők továbbra se láttak semmit, ezért aztán lepisszegték gyereküket, hogy ne fantáziáljon már annyit.
Amikor elmentek, a játékboltos is megállt a tükör előtt. A látványtól majdnem hanyatt esett: a tükörben egy kisfiú állt, egy rövidnadrágos, mosolygós, kócos hajú kisfiú, aki már nagyon régen nézett vissza rá.
Ettől a naptól kezdve elterjedt a hír a városban lakó gyerekek közt, hogy a kis játékboltban van egy varázstükör. Ezt főleg a játékbolt mellett lakó gyerekek terjesztették el, hiszen mondani se kell, esténként már semmi más nem érdekelte őket, se mese, se játék, csak a tükör. A szülők csodálkoztak, hogy fiaik, lányaik nem a főutcai, csillogó-villogó boltokba kívánkoznak, hanem abba a kicsi, szürke üzletbe, a girbegurba mellékutcában.
A gyerekek már-már sorban álltak a tükör előtt, egymás szavába vágva lelkesedtek:
– Milyen fess masiniszta vagyok…
– Az semmi, én meg erőművész vagyok…
– Milyen szép színésznő leszek…
A szülők döbbenten álltak, semmit se értettek az egészből, mert ők nem láttak mást a tükörben, amit egyébként is: a gyerekeket és saját magukat. Közülük csak nagy ritkán kiáltott fel valaki meglepetten:
– Hiszen ez én vagyok… gyerekként…
Persze nagyon sokan meg akarták venni a tükröt. A játékboltos válasza mindig ez volt:
– A tükör nem eladó, az dekoráció, kérem.
Vettek mást. Gyorsan elkeltek tehát az építőkockák, a babák, a labdák, az ugrókötelek, a kisbiciklik, a rongybabák, a felhúzható autók, a hintalovak, még a villanyvonatot és a színes papírsárkányokat is megvették.
Ettől kezdve az öreg játékboltosnak sok lett a dolga, egész nap lótott-futott, kiszolgált, csomagolt, a megrendeléseket intézte, este meg a bevételt számolgatta a pénztárgép mögött ülve. A szomszéd gyerekek is elmaradtak, a tükröt már megunták, és ha mégis átjöttek egy-egy meséért, a játékboltost eltemette a munka: bevétel számolása, könyvelés, megrendelések feladása.
Így ment ez hónapokig. Egy este, amikor a boltos végzett mindennel, és kezébe vette a pénzzel teli ládáját – ebben őrizte a bevételt – elindult az üzlet felett található kicsiny kis lakásába. Ekkor véletlenül belepillantott a tükörbe. Mindig egy rövidnadrágos, mosolygós kisfiú nézett vissza rá. Egészen eddig. Mert most nem látott egyebet, mint saját magát: egy gondterhelt, fáradt öregembert, pénzes ládával a kezében.
Másnap reggel nem nyitott ki a bolt. Az ajtón tábla lógott, amin ez állt cirkalmas betűkkel:
„Egyéb elfoglaltság miatt zárva!”
A játékboltos kora reggel villamosra ült, meg sem állt a vasútállomásig, ott felszállt a legelső vonatra, ami egy messzi városba tartott. Csak egyetlen csomagot vitt magával: egy nagyobbacska zsákot, amiben a tükör volt. Remélte, hogy talán még ma megveszik tőle valahol, és estére már újra mesélhet a szomszéd gyerekeknek a kis üzlete legmélyén.
Hozzászólások