„– Jó! Ami a kiképzést illeti, osszátok be ötvenesével az embereket. Minden csapatnak legyen neve, válasszanak a hősök, csaták, bármi közül, de dobogtassa meg a szívüket. […] Megértettétek?
– Miért legyen nevük? – kérdezte Hogun. – Nem egyszerűbb, ha számozzuk őket? Ember, száznyolcvan nevet kell találnunk!
– A hadviselés több mint taktika és kiképzés, Hogun. Büszke férfiakat akarok a falakon. Akik ismerik a társaikat, és összetartanak.”
David Gemmell: Legenda
Fenti idézet ellenpontja is lehetne a regényben szereplő telepnek, de tulajdonképpen minden büntetőtábornak és börtönnek, melyek célja kimondva-kimondatlanul a bennük fogvatartott elítéltek megtörése, átnevelése. Egy rabnak ne legyen büszkesége, ne legyen identitása, ne legyenek (megbízható) barátai, és legfőképp ne legyen neve, arca, hogy könnyebben lehessen kordában tartani és büntetni őt. Ez a dehumanizáció nemcsak egyszerűen megalázó a fogolynak, hanem az őrt is segíti abban, hogy végrehajtson egy-egy kegyetlen cselekedetet. Sokkal könnyebb megütni a személytelen „19-es foglyot”, mint a névvel és arccal rendelkező „Kis Jánost”.
Egy katonai fogolytábor légköre különösen kedvező ahhoz, hogy az őrök háttérbe szoríthassák, elveszíthessék lelkiismeretük gátjait. A hadseregben fennálló egyértelmű hierarchia segít nekik abban, hogy mentségeket találjak cselekedeteikre („Parancsra tettem!”), ledobhassák magukról a felelősség terhét, deindividualizálódjanak – főleg, hogy az őrség tagjai szinte mindig fedezik egymást, ahogy a parancsnokok is falaznak alárendeltjeiknek, saját bőrüket féltve.
A militáris (jellegű) szervezeteknek egyébként is megvan az a jellemvonásuk, hogy a kiképzés során a lehető legjobban eltöröljék az egyéniségeket, homogenizálják a csoportot. Ez bizonyos szempontból logikus törekvés: napjaink tömeghadseregeiben, de tulajdonképpen a történelem minden organizált alakulatában (pl. görög phalanx, római legio) szükség van arra a siker érdekében, hogy egy adott parancsot egyszerre és pontosan hajtsanak végre a katonák.
Ezért kell egy több hónapos alapozás, melynek során beleverik a „kopaszokba” a megfelelő parancsokat, viselkedésmintákat; tulajdonképpen kondicionálják őket. Ez a folyamat természetesen különféleképpen hat a különböző emberekre: a legtöbben megtanulják, megcsinálják, amit kell (persze, ha módjuk van rá, elbliccelik a dolgot), aztán leszerelés/békekötés után a nagy részét elfelejtik, és idővel az egész kedélyes anekdotákká, katonamesékké szelídül. Egy kisebbség ráérez az ízére, kitűnően hajtják végre a gyakorlatokat, idővel maguk is feljebb lépdelnek a ranglétrán, és sokszor önszántukból tovább szolgálnak. És persze vannak néhányan olyanok is, akik képtelenek elviselni a körülményeket, a kötelmeket, és vagy nagyszájú ellenállókká válnak, vagy teljesen összetörnek a terhek alatt.
Várkonyi Nándor, akit az I. világháború éveiben hívtak be, lesújtó véleményt fogalmaz meg a „gyűlölt katona-mesterségről”. Tapasztalatai alapján a hadsereg „intézményes megsemmisítője minden emberi kvalitásnak, és ezek alapföltételének, a szabadságnak.”[1] Ráadásul az emberekből a legrosszabbat tudja kihozni, alárendeltekből a szolga-ösztönt, feljebbvalókból a hatalmaskodást (utóbbit is saját bőrén tapasztalta meg, mikor egy ideig altisztként ugyanúgy „szekálta” az újoncokat, ahogy annak idején őt vegzálták). A bajtársiasság érzése meg legtöbb esetben nem más, mint a katonák szövetsége parancsnokaik ellen.
(1971-ben a Stanford egyetemen csináltak egy pszichológiai kísérletet, melynek keretein belül önkéntesekkel szimulálták egy börtön életét. Voltak, akik őrök, voltak, akik foglyok lettek. A szimuláció annyira élethűen sikerült, hogy hat nap után le kellett állítani, mivel veszélybe került a rabok szellemi és testi épsége. Az őrök egy része „jó őrré” vált, akik apró szívességekkel segítették a rabokat, mások „kemény, de igazságos” őrök lettek, míg körülbelül minden harmadik ember kegyetlen szadistává változott.)
A tökéletes katona fentiek alapján ugyanúgy az ortegai[2] „tömegember” prototípusa, mint a szakbarbár tudós:[3] saját területén profi, de a világ többi része, a kultúra iránt közömbös. Wilson főtörzsőrmesternek nincs igaza abban, hogy attól lesz valaki jó katona, ha minden körülmények között végrehajtja a parancsot, tökéletesen ismeri a szabályzatot, hibátlanul csinálja az alaki gyakorlatokat. De ezek hiányában sem lehet az! Csak értelmesen és következetesen kellene a kiképzést végezni…
Ugyanis a regényben szereplő tábor egy hatalmas dologban különbözik a többi megírt, vagy megfilmesített büntetőteleptől: nincs értelme. Ha egy tarott kártyával kellene jellemeznem, akkor az a „Kardok Hetes: Hiábavalóság” lenne. Ugyanis a Híd a Kwai-folyón, vagy a Nap Birodalma táborában legalább használják a foglyokat valami hasznosra (híd, illetve repülőtér építés), bár ott az ellenségé a tábor. A Csontbrigádban a fegyencek útépítés miatt törik a követ. De itt? Homokdombot építenek, és azon futtatják őket!
Pazarlás! Ugyanolyan pazarlás, mint az, hogy a sivatag közepén medencét építenek a raboknak, fürdés céljára. Ahogy a drága nedvesség elpárolog a hőségben, úgy pazarolják el feleslegesen annak a több száz embernek, több száz katonának az életerejét a semmire.
Ha bányásznának, fegyvert készítenének, vagy legalább a harcoló alakulatok szennyesét mosnák, lenne értelme az egésznek. De így nincs: a telep célja csak annyi, hogy megtörje a renitenseket. Ezért kell futniuk a kánikulában az általuk emelt, gyűlölt dombon. Hogy „mintakatona” váljon belőlük – bár ettől nem feltétlenül lesznek sem jobb harcosok, sem jobb emberek.
A regény tulajdonképpen nyolc ember szemszögéből mutatja be a tábor életét (a többi szereplő inkább csak statiszta), akik a következők:
Wilson főtörzsőrmester: Kemény, de igazságos – legalábbis annak tartja magát. Nem büntet és kínoz élvezetből, de hisz benne, hogy a cél szentesíti az eszközt. A cél pedig a keze alá kerülő „söpredékből” (újra) katonát faragni! Mindene a szabályzat, és véleménye szerint annak ismerete és betartása által lesz valakiből jó katona. Meg van győződve róla, hogy a munkája fontos, és már huszonöt éve végzi lelkiismeretesen, ezért úgy érzi: övé a tábor. A nőcsábász parancsnokot nem tartja sokra, ahogy a kiégett orvost sem – neki akár nyíltan ellent is mond, rangkülönbségük dacára. Kiáll az embereiért, de velük is kemény, ha kell. Arra viszont megpróbál vigyázni, hogy egy foglyot se érjen „szerencsétlen baleset”.
Harris felügyelő: Ő a „jó rendőr”, pontosabban börtönőr. Jószívű, cigarettát osztogat, és igyekszik kedvezni a foglyoknak. Jóban van Wilsonnal, már régóta szolgálnak együtt. A főtörzs is megbízhatónak tartja, bár nem idevalónak. Nem szereti ezt a munkát, de igazából megfelel neki ez a biztonságos poszt, messze a frontvonalaktól.
Williams felügyelő: Ő az új őr, egyenesen Angliából. Hivatásos börtönőr, és nem derül ki egyértelműen, hogy miért került ide. Büntetésből helyezték át? Ő maga akart jönni, mert félt a lehulló német bombáktól? Esetleg mindkettő? Szereti, és élvezi a munkáját. A tábor többi őrét lenézi, amatőröknek tartja őket, akik egy „otthoni” börtönben nem bírnák ki. Nehezen kezelhető, próbálgatja a határait feletteseivel szemben, annak érdekében, hogy az ő akarata érvényesüljön. A tábor „lakóit” ugyanúgy bűnözőknek tekinti, mintha köztörvényes elítéltek lennének, ezért (?) nem érez szánalmat irántuk. Kegyetlen, szadista ember, élvezi, hogy hatalma van mások felett.
Százharmickettes, McGrath közkatona: Nagydarab, verekedős skót. Ami miatt idekerült (egy gyenge srác védelmében verekedett a katonai rendészekkel), pozitív színben tünteti fel, de hamar kiderül, hogy alaptermészete erőszakos. Nagyhangú, könnyen eljár a keze, de van benne betyárbecsület, és igazságérzet.
Hétszázharminchatos, Bokumbo közkatona: hatalmas fekete férfi, brit alattvaló. Jó természete van, sokáig eltűri a rasszista megjegyzéseket, de néha ő is besokall. Főleg, miután Stevens meghal, és megpróbálják eltussolni az ügyet: elege lesz a hadseregből, és „kilép”.
Kilencszázhuszonkilences, Stevens közkatona: az áldozati bárány. Nem neki való a sereg, hiányzik neki a felesége, és meglehetősen gyáva. Első pillantásra szánalmat ébreszt, még Wilson is megsajnálja, és szól egy-két jó szót hozzá. De sem ettől, sem később, amikor Harris próbál lelket önteni belé, nem szedi össze magát, marad „anyámasszony katonája”. Így a felé érzett szánalom viszolygásba csap át, elveszíti a szimpátiát. Halála értelmetlen tragédia, mivel nem változtat meg semmit.
Nyolcszázhuszonnégyes, Bartlett közkatona: a profi léhűtő, személyisége miatt inkább csak mellékszereplő. Mindent meg akar úszni, ezért csak sodródik az árral. Egy idő után nagyon ki akar jutni a cellából, mert fél, hogy a többiek „őrülete” miatt őt is baj érheti.
Négyszázhuszonegyes, Roberts lovas katona: Őt tekinthetjük a főhősnek, Williams ellenpontjának. Főtörzsőrmester volt, parancsmegtagadásért fokozták le (de életmentésért NEM tüntették ki). Elege van mindenből, de nem adja fel, megpróbál kitartani. Williams rászáll, megpróbálja megtörni, de ellenáll, amíg tud. Stevens halála után felhorgad benne a dac az embertelen rendszer ellen, és szembeszáll „vele”. Harca szélmalomharc: az évszázados rend megdönthetetlen, így nemcsak azért nem nyerhet, mert végül megölik Williamset. Ha le is váltják a börtönparancsnokot, meg Wilsont, úgyis jönnek újak helyettük.
Az öt fogoly, és az új börtönőr érkezése indítja el a történetet. Különböző emberek, akik különböző okokból kerültek ide, de most mégis összefonódik a sorsuk. A cellatársak sosem lesznek igazán társak, sem idejük, sem akaratuk nincs rá. Egy dolog tudja többé-kevésbé összekovácsolni őket: Williams iránti gyűlöletük.
Az új felügyelő valójában mindenkivel szemben áll; folyamatosan „kóstolgatja” a főtörzsőrmestert is. Küzdelmük elég sokáig döntetlenre áll, az „alkohol-párbajuk” a regény egyik csúcspontja, és mire Wilson rájön, hogy nyíltan szembe kell szállnia vele, már késő: a haláleset megtörtént.
Stevens halála elég erőt ad a megmaradt cellatársaknak ahhoz, hogy McGrath, Bokumbo és Roberts összefogjanak Williams ellen, de győzelmük pürrhoszi: csak egy fogaskereket törnek össze, a gépezet maga robog tovább.
[1] Várkonyi Nándor: Pergő évek, 2004.: 45. old.
[2] José Ortega y Gasset (1883-1955): spanyol liberális filozófus és esszéista.
[3] Both Mária: Németh László szellemi öröksége a természettudományok tanításában, 2003.
Hozzászólások