Magdó Samu ott fekszik kifogástalanul szabott öltönyében, zakózsebéből kikandikáló csipkés zsebkendővel a két, csírázásnak indult pityókarakás között. Sohasem láttam még így kicsípve, pedig idestova negyven esztendeje tőszomszédom. Még nyáron is elnyűtt fenyőágas posztónadrágban járt, fenekén akkora szürke folt, mint egy cintányér. – Lehoztuk ide apánkat – magyarázza a nagyobbik fia, amikor utánam jön a pincébe. – Ilyenkor, nyáron hamar szagosodik a halott, s a virrasztásig még sok van. Nézem égnek emelt, csőrszerűen kihegyesedő orrát s zsírpapírszínűre fakult arcát, melyen tegnap még javában virult a borvirág. Nagy piás volt az öreg. Beszélték, hogy fel sem kelt reggel az ágyból, amíg a párnája alá dugott üveget meg nem húzta. Tegnap már fél tíz körül alaposan be volt csiccsentve. Óvatosan támasztotta a kapufélfát, nehogy egy félresikeredett mozdulat kilibbentse függőleges tartásából. Csak úgy fél kézzel intett, hogy menjek közelebb. – Hallom, van neked egy görényládád, amivel felvetted Szász Pistát is, a félkarút… Kelletlenül bólintottam, mert igen fújta a hordószagot, s aztán sehogy sem értettem, hová akar kilyukadni. – … mert én most már mindent elmondok – folytatta sietve, nehogy valamivel feltartóztassam. – Eddig óvatoskodtam azokkal a régi históriákkal, mert ilyen az öreg: egy végignyákkolt élet után elgyávul. S aztán állandóan reméltem, ha a román nem is, de a magyar kormány csak kiutal legalább mutatóban valami kárpótlást. El is találtam, mint vak a gödröt. Ezek, Piteşti-ről azt válaszolták, hogy ott nem szerepelek a háborús nyilvántartásban, a pestiek viszont azt, hogy magyar hondvédségemre nincs elég bizonyítékom. Hát jöjjenek ide, az úristeniket, s nézzék meg az ódalamat, ahol átlőttek a muszkák! – Hagyja Samu bácsi, majd holnap elmondja. Most látom, erőst mérges – próbáltam szabadulni az iszákos vénembertől. Gyanítottam, hogy valamelyik unos-untalan ismételt s jókora füllentésekkel toldozott világháborús meséjét kell majd végighallgatnom, melyet a változatosság kedvéért most talán így fog indítani: „Amikor századunk beért Hajdúböszörmény határába…” – Nem, fiam – mondta vészjósló komolysággal –, holnap Magdó Samu nem ér rá mesélgetni. Olyan nyomatékkal ejtette ki a szavakat, mintha a sok füllentés után hangsúlyozni akarná: eljött az ideje élete legigazabb történetének, s ha el nem mondja valakinek, ki nem okádja magából, nyomban megfullad tőle. Kihoztam a riportermagnót, hozzá egy üres kazettát, s letelepedtünk a körtefa alatti padra. Samu bá kihúzta magát, mintha szavalni készülne egy alkalmi színpadon s tagoltan rákezdte: – Amikor Kökösnél megvonták a határt, mi délre szakadtunk, román területre. Azt mondtam apámnak, hogy ha fát hasogatnak a hátamon, én akkor is átszökök Magyarországra, mert nem tudok a saját vérem ellen harcolni. Át is mentünk egy éjszaka a határon egy falumbelivel, s addig gyalogoltunk észak felé, míg egyszer valami őrjárat el nem csípett. Szerencsére magyar honvédek voltak, s bevittek a legközelebbi kaszárnyába. Másnap már be is soroztak a magyar hadseregbe, s irány a front. Hát, mit is mondjak? Hátulról szorongattak az oroszok, felülről tüzeltek a románok. Először mégis német fogságba kerültem, osztrák területen. Azt kérdezte a pökhendi hitlerista: honnan jövök? Mondom, hogy Romániából, de… Többet nem szólhattam, mert úgy szájon vágott kézháttal, hogy az első két fogam bement. Aztán a csizmájával ájultra rugdosott. Másnap egy pincében tértem magamhoz, volt ott még vagy öt hozzám hasonló szerencsétlen. Az egyik elmondta románul, hogy most már menekülőben a fasiszta, s nem ér rá a foglyokkal bajlódni. Holnap valószínű főbe lőnek bennünket. Mondom a románnak, ezt nem lenne tanácsos bevárni, inkább szökjünk meg. De hogyan? Éjfél után elkezdek üvölteni, ahogy csak a szájamon kifér, s úgy hentergek a földön, mint a nyavalyatörősök. Jön az őr, hogy mi történt. Volt közöttünk egy jól megtermett, mészáros alkatú örmény. Óvatosan az őr hátához került és leütötte. A tábort épp riadóztatták, mert közeledett egy orosz alakulat. (Ezt később tudtuk meg.) Olyan zűrzavar támadt, úgy kapkodtak a németek, hogy reánk ügyet sem vetett senki. Sorra kiosontunk a pinceajtón, s uzsgyi, be a búzatáblába. Soha annyi félérett búzamagot nem ettem, mint akkor, de ez a ropogós koszt mentette meg az életünket. Legalább nyolc napig nem mozdulhattunk ki a búzából, mert szökésünk éjjelén az oroszok elfoglalták a tábort, s aztán ott is maradtak egy ideig. No, de fogjam rövidebbre a szót. Bármennyit is bujkáltunk, egyszer mégis elfogtak az oroszok. Ők már nem kérdezték, kik s mik vagyunk, kellett nekik a ripityára lőtt hazácskájukban a munkás kéz. Az a román meg én egy szénbányában húztunk le vagy két évet. A lényeg az, hogy onnan sem engedtek el szépszerével, hanem megszöktünk. Valahol a vráncsai hegyekben rátaláltunk két összefagyott német katonára, azokat levetkőztettük, mert cudar hideg volt, s a muszkák rabruhája már rongyokban lógott rajtunk. Így értem haza ’46 februárjában. Az akkori rajoni párttitkár egy Muntyán nevű falumbeli volt. Sokáig hányódott Bukarestben, azt beszélték róla, hogy egy gazdag bankár bolond fia alá hordta a bilit. Nos, ez a lókötő, amikor látta, hogy ugyanvalóst fújni kezdik mindenfelé a Sztálin-indulót, felcsapott kommunistának. Úgy, hogy ’45-ben, amikor hazajött piros könyvecskéjével a fővárosból, egyből feltették a polcra. No, most ugrik a majom a vízbe, jól figyelj! Ez a Muntyán egy és ugyanaz a megyei Demokrata Párt mostani elnökével s a mi polgármesterünk apjával. Akkor, ’46-ban, amikor hazatértem a fogságból, ez az ember fűtött be alám. Besúgták neki, hogy német egyenruhában kerültem haza, s már másnap hivatott a rajonhoz. Amíg én odavoltam, otthon házkutatást rendeztek, s elkobozták a német uniformist. Jóformán ki sem hallgattak. Mint fasiszta kémet s a népi hatalom árulóját tizenöt év börtönre ítéltek; hetet belőle le is ültem. Neked elárulom, volt valami gyávaság az eddigi hallgatásomban, mert ha az ember egyszer megégeti nyelvét a forró kásával… S ne feledjük, az a gazfickó még ma is nagykutya. De te most már szóról szóra kiírhatod ezt az egészet az újságba. Jöjjön, aminek jönnie kell, Samu bá nem fél többé – szegte fel a fejét az öreg s intett, hogy lenyomhatom a zárgombot.
Nézem Magdó Samu feszes eleganciáját, s arra gondolok, hogy tegnap a füllentős öreg mégiscsak a színtiszta igazat mondta ott a körtefa alatt. Ma már tényleg nem tudna mesélgetni.
Hozzászólások