Erzsi néni – férje után – családi nevén Varga Pálné finom húslevest főzött. Jól felzöldségezte, ahogy a férje Pál uram – Varga Pál – azt már több mint ötven éve szerette. Sietett a csomagolással, mert a városba vivő egyórai buszt el kell érnie, mert a kórházban kettőtől van látogatás. Varga Pál a hetvennyolc évével most került először ebbe a városi intézménybe. Eddig elkerülte minden nyavalya, meg nem is nyűglődött sokáig, ha valami baja volt. Mindig mondta, az ő szervezete olyan, hogy minden hibát helyreállít. Ebben talán nem is tévedett, mert úgy élt, mérséklettel, ahogy az illik. Csupán a szívére panaszkodott néha, ilyenkor ivott a házi pálinkából egy kupicával, mondván ez szíverősítő gyógyszer és a baj elszállt.
Pár nappal ezelőtt azonban olyan szorítást érzett, hogy a pálinka után sem múlt el, mentőt kellett hívni. Az orvosok komor arccal néztek Erzsike nénire, ha hogyléte felől érdeklődött. Legtöbbször csak megveregették a vállát. – Nyugalom, rendbe fog jönni! – vigasztalták, de ez a mondat egyáltalán nem volt kecsegtető számára. Már egyszer belegondolt, mi lesz akkor, ha… Ez a bizonyos ha, természetes módon vetődik fel az ember gondolatában, úgy közel a nyolcvanhoz. Ezt azonban nem merte, nem akarta folytatni. Tudta, ha az a bizonyos, ha bekövetkezik, akkor ő egyedül marad, magányosan. Aztán mi lesz vele?
Inkább a csomagolásra figyelt, mert most ez a legfontosabb. Szépen összekészítette, a levest egy jól zárható üvegbe tette. A zöldségeket, meg egy kis húst egy műanyag tálba. Az egészet egy fonott kosárba helyezte, mert ezt könnyen viheti, le lehet tenni, nem kell fogni. A busz pontos volt, időben a kórházhoz ért. Megkereste a liftet, szemüveget vett elő és megnyomta a 6-os gombot. Ez jelentette az emeletet, meg a kardiológiai osztályt, melynek nevét ki sem tudta mondani. Csak annyit jegyzett meg, hogy a liftből ha kiszáll, jobbra kell mennie és Pál uram az 5-ös számú szobában van, mindjárt, ahogy belép a szoba ajtaján, jobbra az első ágy.
A lift halk neszezéssel emelkedett, majd kinyílt az ajtó: Erzsike néni, kezében a kosárral, a húslevessel jobbra fordult, belépett az 5-ös számú ajtón. Ott érte a döbbenet, jobbra az első ágy üres volt.
Csak állt az ajtóban, szinte földbe gyökerezett a lába. A többi ágyon fekvő betegek csendben feküdtek. Aztán egy nővér jelent meg az ajtóban és megérintette Erzsike néni karját.
– Tessék velem jönni! – mondta kedves hangon és irányította egy másik szoba felé.
Már sejtette, hogy nagy a baj. A gondolatot azért nem engedte magához, hátha csak elvitték egy másik vizsgálóba. A nővér egy kezelő helyiségbe irányította, leültette, megfogta a kezét, ránézett, kedves kék szemekkel.
– Pali bácsi az éjjel eltávozott. Nem bírta a szíve – mondta kedves, megnyugtató hangon. Még hozzá tette: – Nem szenvedett, csendben elaludt.
Erzsike néni könnyes szemmel a szemközti falat nézte. Nem látott ott semmit, de nem vette le szemét róla. Aztán arra gondolt, ilyen egyszerű a távozás. Fogja az ember magát és egy kórházi ágyon elalszik, és csak úgy kisétál ebből a világból.
Nem szól semmit, vagy lehet, hogy szólt, de nem hallotta senki. Még ült ott egy darabig, erőt gyűjtött, felállt és kosárral a kezében, benne a finom levessel, kijött a kórházból. Szinte nem is tudta merre megy, csak lépegetett lassú léptekkel és Pál uram arcát látta maga előtt.
Aztán arra eszmélt, hogy a buszon ül, utazik hazafelé. Kezében fogja a fonott kosarat, benne a levessel. Nem szólt senkihez, kinézett a busz ablakán, a táj hosszú vonalak formájában futott a szeme előtt.
Hazaérkezve bement a konyhába, letette a kosarat, levetkőzött. Aztán a levest egy fehér kis fazékba öntötte az üvegből. Ebbe kezdte melegíteni. Az asztalra két tányért tett, mellé szalvétát és kanalat. Mikor a leves megmelegedett, az asztal közepére tette, egy lapos deszkára. Leült az asztalhoz, mint mindig, ugyan úgy. Várta Pál uramat a vacsorához. Ült, várakozott, talán már egy fél óra is elmúlt. A leves is langyos lett, de ő kitartóan ült szótlanul, nézte az ajtót és várt.
Hozzászólások