Hetedhéthatár | Az erdei tisztás zenéje

Szépirodalom - próza

Az erdei tisztás zenéje

 

A régi parasztház előtt az udvarban hatalmas eperfa állt, talán pontosan úgy, ahogy azt Arany János elképzelte versében. A meghitt, barátságos hangulatnak azonban nyoma sem volt. Az utcában katonai járművek álltak, az udvarban katonák pihentek, arcukon fáradtság és félelem tükröződött. A távolból időnként lövések hangját hozta a szél, amit már közömbösen hallgatott a középkorú német százados. A tornácon ült egy karosszékben, előtte kiterített térkép feküdt az asztalon. A háború már nem tarthat sokáig – gondolta –, jó lenne túlélni, ha már eddig sikerült megmenekülnie minden veszedelemből. Mindennap várta a visszavonulási parancsot, azonban az nem érkezett meg. Helyette sürgető, és egyre erélyesebb utasításokat kapott, hogy a rábízott munkaszolgálatosokkal növelje a fakitermelést, mind nagyobb és nagyobb szállítmányokat indítson útba. Nem volt ostoba ember, jól látta, hogy a megszállt magyar falu erdészének igaza lehet. Az elgyötört emberek a rossz szerszámokkal nem képesek nagyobb teljesítményre. Katona volt, a parancsot végrehajtotta, akár egyetértett vele, akár nem. Mindig azzal nyugtatta magát, hogy elöljárói sokkal több információ birtokában vannak, mint ő, ezért nem kérdőjelezheti meg döntéseiket. Az erdészt várta, és bízott jó ötletében, javaslatában, mert ha ilyen nem lesz, akkor durva eszközökhöz kell nyúlnia. Személyesen fogja ellenőrizni a fakitermelést, és akit nem lát teljes intenzitással dolgozni, vagy ne adja isten, szabotál, akkor azt a helyszínen agyonlöveti a többiek elrettentetésére.

Károly bácsi, az öreg erdész szorongó szívvel, de félelem nélkül lépett a tornácra. Sváb nagyszüleitől megtanulta a német nyelvet, pontosan értette a századost, és el tudta mondani mindazt, amit akart. Az éjszaka többször végiggondolta a szerencsétlen emberek helyzetét, és tudta: a katonáknak nem kell elszámolni létszámukkal. Őszintén sajnálta őket, és ahogy eddig is, most is segíteni akart. A munkaszolgálatosok a faluban, egy istállóból kialakított szálláshelyen aludtak, onnan mentek minden reggel munkába, több mint egyórás gyaloglással. Az erdész azt javasolta a századosnak, hogy az emberek ne a faluban legyenek elhelyezve, hanem a fakitermelés helyétől nem messze lévő erdei faházban. Igaz, kisebb a hely, nyilván kényelmetlenebb is, viszont így naponta két órával többet tudnának dolgozni, ami nyilván megmutatkozna a kivágott fa mennyiségében. Járható földút vezet oda, ha csak kétnaponta küld ki élelmet és vizet, akkor az elfogadható megoldást jelenthet. A német tisztnek első hallásra tetszett az ötlet, azonban amikor jobban belegondolt kételyei támadtak. Sem az alárendelt magyar, sem a német katonák közül nem tud állandó őrséget biztosítani, és ha az emberek megszöknek, akkor őt állítják hadbíróság elé. A hadbíróság réme persze akkor is fenyegette, ha nem tudja teljesíttetni az elvárt mennyiséget. Károly bácsi igyekezett megnyugtatni. Felajánlotta, hogy elég két magyar katonát odavezényelni, és ő maga is állandóan ott lesz. Garantálja, nem lesz szökés, bízik az emberekben. A százados hosszas gondolkodás után beleegyezett, azonban kegyetlen feltételt szabott. Ahányan megszöknek, annyi embert végeztet ki a falubeliek közül, és az erdész családján kezdi.

Másnap hajnalban huszonkét munkaszolgálatos, két katona és az erdész vonult át a falun. Valamennyien tudták hová mennek, és azt is, hogy miért. Károly bácsi, aki mindig csak fiaimnak szólította őket, még az este elmagyarázta: miért van szükség a változásra. Az életük, és mások élete függ attól, mennyire bíznak egymásban, cserben hagyják-e a másikat, vagy nem. A két katona jelenléte szinte semmit sem számított, sem szökést, sem zendülést nem tudtak volna megakadályozni, és ezzel ők is tisztában voltak. Huszonöten sorsközösséget vállaltak, nem volt más választásuk. Az emberek hittek az erdésznek, szerették őt, hiszen addig is sok kockázatot vállalt érdekükben. Nemcsak a németek állandóan túlzó igényeit próbálta fékezni. Leveleket csempészett ki, és heteken át az ő nevére, címére érkeztek olyan küldemények, amelyeket a munkaszolgálatosok rokonai küldtek hozzátartozóiknak. Elsősorban ruhák, és könyvekbe rejtett levelek, pénzek érkeztek, amelyeket mindig hiánytalanul megkaptak a kényszerű erdei munkások. Aztán a csendőrségnek feltűnt a nagy postaforgalom, le kellett állítani. Onnantól kezdve csak a falubeliek titokban adott adományaira lehetett számítani. Dub Farkas Áron többedmagával Máramarossziget környékéről származott. Ének-zenetanárként dolgozott ott, amíg a háborús őrület fogságba nem kényszeríthette, és szakította el szülőföldjétől. Egyike volt azoknak, akik mindig próbálták a lelket tartani társaikban, bármilyen nehéz körülmények közé kerültek. Anekdotázott, verseket mondott, olykor írt is egyet-egyet, hol szomorú, hol vidám dalokat énekelt.

Az erdei faház kellemes meglepetést okozott, sokkal rosszabb körülményekre számítottak. Kissé valóban szűknek bizonyult, mégis a szabadság érzetét adta. Az esti tábortűz lángjai, az Áron vezetésével felcsendülő csendes énekszó, a fák ölelő karjai, már-már otthonos hangulatot teremtettek, legalábbis az előző hónapokhoz képest. Az édesbús nótaszó sokakat hazarepített Észak-Erdélybe, a Felvidékre, az Alföldre, a Dunántúlra, attól függően kinek merre élt a családja. A régi dallamok olyan meghatóan keringtek az éjszakai erdőben, mintha isten legszebb templomában lennének. A remény szólt bennük, a vágyakozás a túlélésre, a hazatérésre. Egyik este Dub Farkas különös kéréssel fordult az erdészhez. Tudta, hogy másnap be kell mennie az öregnek a faluba, és csak este tér vissza. Hozzálépett, és úgy, hogy a többiek ne hallják, súgott valamit a fülébe. Károly bácsi csodálkozva, kérdően tekintett rá, mint aki nem érti, miről van szó. Áron megismételte a kérést, és hozzátette, ha sikerül megtennie amit kér, neki szóljon először. Biztató mosolya kétséget sem hagyott: komolyan gondolja azt a rejtélyes dolgot.

Az esti tábortűz már javában lobogott, amikor Károly visszaérkezett. Nagy zsákot cipelt a vállán, a falubeli pék, titokban kenyereket küldött a nélkülözőknek. Az erdész járása kicsit furcsának tűnt, mintha nem tudná rendesen behajlítani a bal lábát. Többen sajnálkozni kezdtek, Dub Farkas Áron viszont elégedetten mosolygott. Készségesen segítségére sietett az öregnek, és eltűntek a faházban. Néhány perc múlva Károly bácsi jelent meg a tűz mellett a legnagyobb fűrészlappal. Senki sem értette, éjszakai műszakról eddig sosem volt szó. Várták mit mond az öreg, de ő egy ideig semmit sem szólt, csak állt csendesen, majd körbe tekintett, és megismételte a minden reggel elhangzó, munkára biztató tréfás felszólítását: „Fiaim, akkor most menjünk muzsikálni”. Ekkor mellélépett Áron és a háta mögül egy hegedű, vagy nagybőgő vonóját vette elő, ezt senki sem látta pontosan. Elkérte a fűrészlapot, rátette a vonót, és játszani kezdett. Egyik kezével a fűrészlapot hajlította hol jobban, hol kevésbé, a másikkal a vonót mozgatta rajta. Csodálatos, különleges hangzású dallamok csendültek fel, amelyek az erdei tisztáson úgy muzsikáltak, mintha mesebeli tündérek énekelnének. Mindenki döbbent gyönyörűséggel hallgatott, sokan lecsukták szemüket, és nagyon messze jártak. Mások Áront nézték, ahogy átszellemülten lebeg a zenével, és szemeiből sűrűn patakzik a könny.

A Vörös Hadsereg hat nappal később elűzte a németeket. A munkatáborról semmit sem tudtak. Az emberek szétszéledtek, már mindenki csak magával törődött, de az erdei tisztás csodálatos zenéje örökre bennük maradt, összekötötte emlékeiket.

*

Barátunk és szerzőtársunk, Tátrai S. Miklós a fenti írásával a Muzsikál az erdő alapítvány 2017. évi irodalmi pályázatának felnőtt próza kategóriájában elnyerte az I. díjat, megelőzve Kovács Sándor Tanka kesergő és Kassai Tünde Bodzavirágos című alkotását. A díjátadás Kékestetőn volt, július 8-án.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

3 hozzászólás van ehhez: “Az erdei tisztás zenéje”


  1. Kedves Miklós! Gratulálok a szép, hangulatos novellához és az I. helyezéshez.
    Klára

    Hozzászóló: Kamarás Klára | 2017. július 11., 08:26
  2. Kedves Klára és Laci! Köszönöm az elismerő szavakat. Nagyon örülök, hogy tetszett.

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2017. július 12., 11:57

Szóljon hozzá!

*



Archívum

Hirdetés