Silver Star. Ez volt a legelső játék, amit útba ejtettünk az Europa-parkban, mintha azt mondtuk volna, mindegy, ott vigye a rosseb, mit nekünk előjáték, mit nekünk bemelegítés, kezdjük a lényeggel, a legnagyobbal, ejtsük el az oroszlánok oroszlánját, a bálnák bálnáját, a king kongot, ha ezt túléljük, akkor mindent túlélünk ma!
Amikor a többiekkel beálltam a sorba én is, inkább tudatlan voltam, mint bátor, mert gőzöm sem volt róla, elképzelni sem tudtam, mi vár rám. Addig csak a pécsi vidámpark hullámvasútján ültem, ami valljuk be, gyerekjáték, kispálya, zs-kategória, vasárnapi matiné, majális, operett-vidámpark ehhez képest. És bár előző este megnéztem néhány videót a parkról a Youtube-on, a Silver Star még így monitoron keresztül is izzasztó volt és szédületes.
Egyórás sorban állás után végre elhelyezkedtünk a kényelmes ülésekben, majd kigördültünk a beszállóhelyről és lassan, kényelmesen kúsztunk felfelé a sínen: hetven méter magasságig meg sem álltunk. Ilyen magasan van a pécsi tévétorony kilátója.
Aztán átgördültünk. Szinte zuhanni kezdtünk. Elkezdődött a tánc.
A következő percek anatómiája valahogy így néz ki:
Az első öt másodpercben nincsenek gondolataid – totál idegösszeomlás van, ezenkívül lefagyás, kék halál. Mindössze egy felirat villog a szorosan behunyt szemed belső falán: Ki akarok szállni!!! Ki akarok szállni!! Ez a mondat villog, sivít a füledbe, mint egy vészjelzés a zuhanó repülő műszerfalán. Aztán az fut át az agyad épen maradt részén, hogy ekkora nagy sebesség nem létezik. Ilyen nincs!! Ez csak is képzelgés lehet vagy hirtelen elmebaj. És amit lentről nézve terveztél, hogy majd te is, mint mások, feltartod a kezed a zuhanásnál, az már eszedbe se jut. Ilyesmi szóba se jöhet már, sőt ha lenne még három kezed, azokkal is kapaszkodnál, csimpaszkodnál bármibe, amit elérnél, például a melletted ülő lányba. Mert az a macsó, aki lent a sorban a terelőszalagok közt még menőzött a csajoknak, az ott is maradt lent, a jegypénztárnál.
Hangod sincs. Nem kiabálsz, mert a százhúszas tempó és a közel 4 G egyszerűen beléd szorít minden hangot. Belül viszont hangos vagy: a lelked legmélyebb bugyraiban feltámadnak a millióéves reflexek, a kultúra és civilizáció előtti ösztönök: ott üvöltözik, sikoltozik benned egy ősember, akit elsodort a folyó, aki öt kézzel kapaszkodik egy ingatag farönkbe, és ki akar szállni, ha lenne még három keze, azokkal is csimpaszkodna mindenbe, amit elérne. Például a mellette evickélő ősasszonyba.
Aztán a menet felénél vagy még előbb, két hullám után kinyitod a szemed és elkezded élvezni a szilaj vágtatást, a vad kanyarokat, közben azt gondolod, hogy ez eszméletlen jó! Még a vége előtt – remegő hanggal, de megkönnyebbült arccal – odakiáltasz a lányoknak: Ez tök jó, nem?!
Mikor kiszállsz, máris vágyódsz egy újabb menetre. Miközben elindultok más játékok felé a többiekkel, te még felnézel a hullámvasútra és tudod: ide még visszajössz. Legalább egyszer. Ha évek múlva, akkor is!
Erre lehet számítani!
Hozzászólások