Vaszaron, mintha Lelovicsék házának a nagyobb hányadában laknék kamaszkorú fiaimmal. Nagyon szép és kényelmes, hangulatos az otthonunk, szeretünk itt élni, gyermekeim is szorgalmasak, iskola után kiveszik részüket a házi munkából, fűnyírásból, kertgondozásból. A ház utcafrontján lévő szoba egy idős, művelt házaspár tulajdona, ritkán mozdulnak ki a lakrészükből, mindig kedvesek és titokzatosak, hiszen soha nem hívnak át magukhoz, annak ellenére, hogy hozzánk ha ritkán is, de szívesen betérnek egy kávéra. Egy napon kopogtat a néni, ha nincs dolgom, menjek át hozzájuk délután. Örülök a meghívásnak, sütök palacsintát, hogy ne menjek üres kézzel. A szobába lépve, szinte eláll a lélegzetem a látványtól, az az egy szoba sokkal nagyobbnak tűnt a miénknél, a szerzési vágyam akaratlanul magasra csapott ebből a részből konyhát, szobát fürdőt lehetne kialakítani, de csak ennyi volt, ami átsuhant az agyamon, mert a szoba borzalmas állapotban volt, hiányzott a padlója, poros sáros aljzat az egyetlen lehangoló térben, nem volt ott más, két összetolt ágyon, egy szekrényen, asztalon és két széken kívül, no meg néhány műanyag rekesz ásványvizes palackokkal. Tűzhely, kályha sehol, de nem hiányzott nekik, mert eljártak a kedvezményes ebédért a helyi óvodába. Csodálkozásom csendjét az öregúr törte meg, azt mondta, nekem kínálják fel eladásra a házrészt, mert jó voltam hozzájuk, ők most öregotthonba készülődnek és mindenképp tízmillió forintra lesz szükségük, ennyi a szoba ára. Nagyon lelombozódok, hiszen Vaszaron nincs is tíz milliót érő ingatlan, oda a tervemnek…
***
Váratlanul toppanok be Komlón a késői órákban fiamékhoz. Úgy áll a helyzet, már lefekvéshez készülődnek. Gyermekem szememre hányra, hogy miért nem értesítettem őket az érkezésemről, egyre azt hajtogatja, igazán telefonálhattál volna anya.
Tessék vacsorázni valamit, kedveskedik menyem és egy alufóliába csomagolt barna sovány csirkecombot vesz elő és teszi egy kistányérra, azt mondja a mikróban megmelegíti. Nem éppen gusztusos látvány az étel, nyomban el is megy az étvágyam, míg ők mosolyognak, édes bosszút forralok, ha jönnek hozzám, visszaadom a kölcsönt, ilyen ételeket tálalok…
***
Mintha még élne Apámmal sétálok a Várhegyen, de most csak ketten és kapa nélkül, most nem akarunk dolgozni, csak még egyszer megnézni a szőlőnket, hogy nőtte be a gaz, hiszen már negyven éve nincs megművelve. Apám nagyon lassan tud jönni, leülök a dűlőút szélén és gyönyörködök a gyönyörű, felejthetetlen vaszari tájban. Apám leül mellém, úgy tesz mintha törölgetné a homlokát, de látom hogy a könnyei folynak, némán siratja az elhagyott földeket, lehet az életét, az elmúlt időt, de nem töröm meg a csendet, úgy teszek, mintha nem is látnám, hogy sír. Apám szólal meg, nézd lányom, ott a Köszvényes felé valami szürke óriáskígyó féle tekereg, nem az, ez a világ leggyorsabb vonata, csak Japánban meg itt nálunk van ilyen vonat. Apám erősen csodálkozik.
***
Volt férjemmel élünk egy lehangolóan szegényes, sötét szobában, egy két-három éves forma gyermek nyugtalankodik, kunkog a kiságyban, nem tudom, hogy valamelyik unokám, vagy egy újabb gyermekünk. Mi is sötétek és gondterheltek vagyunk, volt férjemnek nincs munkája, nyugdíja meg nagyon kevés, azt mondja, menjünk el egy ismerőséhez, hátha tud segíteni munkaügyben. Gyorsan felkapok egy dzsekit magamra, ő a gyereket emeli fel, hosszú lépcsősoron igyekszünk lefelé a kijárathoz. Az egyik lépcsőfordulóban észreveszem, hogy leesik valami a lábamra, nézem, egy csomó papírpénz hever a koszos kövön, tapogatom a dzsekizsebem, hát onnan csúszott ki a vésztartalékom, amit különélésünk során gyűjtöttem, és amiről senkinek sem beszéltem, ha újra bajban lennék, ne kelljen kunyerálnom. Lélekszakadva kapkodom össze a pénzt, hál istennek mind megvan.
Hozzászólások