A mai mesém igaz mese. Elmesélem, mit láttam munkába menet. Akár komor szociofotó is lehetne, de én harsogó, vidám színekkel festem meg a képet.
Útépítő munkásokat láttam, izmos fiatal férfiakat, épp délben. Talicskán átvetett raklapot ültek körbe, s arról falatoztak. Ki volt eléjük rakva szépen, mint terített asztalra a kenyér, szalonna, hagyma, meg papírban valami szalámiféle. Akkurátusan ettek.
Szép volt a jelenet, majdhogynem békebeli, mint egy piknik. Jó volt a látványba egy pillanatra belefeledkezni.
A veszteglő busz, amin ültem, épp mellettük állt. Nem akartam szemérmetlenül bámulni őket, olajbarna bőrüket, a harapó szájakat, villanó fogaikat, az evést, magát. De gondolkodó szemem a képet azonnal rögzítette, ahogy megláttam a jelenetben a megírandó témát, a képet, a szokatlant a hétköznapiban.
Pedig már az sem volt mindennapi, ahogy a reggelem indult, míg buszra vártam, a villanydróton ülő madarakat figyeltem. Gyönyörű tarka vadgalamb ült épp a fejem felett, s egyszer csak pottyantott egyet. Szállt lefelé, s az volt a meglepő, hogy csíkot húzott, és csak a földre érve állt össze szokásos és jól ismert formájába, miután landolt, éppen mellettem. Megbabonázva figyeltem, ha a madár jobban céloz, a fejemre sikerült volna elhelyeznie, vagy épp a vállamra, rangjelzés gyanánt.
Hozzászólások