Emeletes házba megyek, a kilencedik emeletre kell feljutnom, ott fogok találkozni szlovákiai facebookos ismerősömmel, H.Zs-val. Belekezdek a lépcsőzésbe, liftfóbiám miatt gyalogolhatok, úgy tűnik a lépcsőfokok is egyre magasabbak, szívem a torkomban dobog, de még mindig a negyediken landolok, pihegek, félek, hogy nem érek fel a megbeszélt időpontra, mobilom nem működik, hogy telefonálhassak. Előveszek egy újságot, a lépcsőre terítem és leülök, hogy kicsit pihenjek és erőt gyűjtsek a következő öt emelet megmászásához, közben ostorozom magam, hogy úgy kell nekem, ha pár percet sem bírok egy mozgó üvegfalú ketrecbe zárva. Látom a liftben utazókat, egy ellenszenves arcú mázsás tinédzser lány kiölti a nyelvét és szamárfület mutogat. Már csak azért is folytatom az utat, nagyon nehezen, de felérek a kilencedikre, itt vagyok tehát, itt csak jó dolgok történhetnek már, végre megölelhetem Zs-t, nagy elhatározással csengetek be az ajtón, meglepődésemre a kórház a város szélén c. csehszlovák filmsorozat Dankája mosolyog rám, aki ikertestvére is lehetne Zs-nek, annyira hasonlítanak egymásra, tört magyarsággal azt hajtogatja, Zs. nem ért rá, őt küldte maga helyett. Nem tudok mit kezdeni ezzel a fordulattal, nem tudok megszólalni.
***
Álmomban álmodom az izgalmas, szép történetet, fiatal vagyok, életem nagy eseményére, a vaszari szilveszteri bálra készülök. Sietek a falu közkedvelt varrónőjéhez az új báli ruhámért, de M. rossz hírrel fogad, azt mondja ne haragudjak, de annyi munkája volt, hogy képtelen volt megvarrni az én szép zöld santung ruhámat. Sírhatnékom támad, köszönés nélkül távozok, rohanok a havas utcán, szállingózik a hó, gyönyörűek a hópelyhek az utcai lámpa fényénél, nem győzöm csodálni a hóesést…
***
Több napos kirándulásra megyek, első este szállásunkra megyünk, négyen vagyunk egy szobában, egy férfi is van a szobatársak között, jó negyvenes lehet, egy kortalannak tűnő asszony és itt van megnyugvásomra DT tanítótársam is. Ágyaink, akár a kórházban, egy sorban helyezkednek el, szemben pedig a szekrények, nagyon sietek, hogy elsőként érjek a szobába, hogy az ablak melletti ágyat elfoglalhassam, ám megrökönyödésemre azon már ott van egyik társam bőröndje. Nem adom fel, visszafutok, hogy az ajtó melletti ágy legyen az enyém, mert az közel van a fürdőszobához, de ezzel sincs szerencsém, mindkét oldalról közrefognak. Kicsomagolunk, bepakoljuk a szekrénybe a holmikat, aztán az ágyakra ülünk, ott várjuk a nap további programjait. Az ágyon ültömben furcsa érzésem támad, mintha vizes fűbe ültem volna és valami büdös szag terjeng a levegőben, felpattanok, hát a nadrágom ülepén vizes folt sötétlik, mi ez? Kérdezem riadtan, a többiek nevetnek, te választottad az ágyad! Persze morgok, mivel nem volt más lehetőségem. A vezető férfi azt állítja, hogy a hajnali esőtől beázott plafonról kerülhetett ide a víz, ne aggódjak, mert estére megszárad, pedig én egyre jobban aggódok, mert egyik társamban sem lelhető fel az együttérzés halvány csírája sem. A vezető rám szól, hogy készüljek, mert a fizetett programról is lekések. Gondolom, inkább itt maradok, majd csak túlélem a napot és az éjszakát, de segítek magamon, levetem a vizes holmit, ám ahogy megmozdulok, paplanom alól előmászik I. titokban hozott kölyökmacskája, valószínű a macska pisilt az ágyamba, attól van ez a bűz. Mindenki a szürke kismacskát ajnározza, úgy látszik, itt az ember nem sokat számít. Alig várom, hogy induljanak valamerre társaim, hogy mielőbb utazhassak haza.
***
Mintha egy kórházban lennék főzőnő, ám még sosem főztem sok embernek, még ilyen hatalmas edényekben sem, mégis elégedettnek kell lennem, hogy végre jól fizető álláshoz jutottam. Tanácstalanul nézek körül a tágas konyhában, ahol vihorászó fiatal konyhalányok ácsorognak és várnak a bemutatkozásra, mindez gyorsan történik, úgy érzékelem, jó benyomást tettem rájuk, megbeszéljük a menüt és mindenki hozzálát a maga munkafázisához. Időre elkészülünk, az osztályos nővérek segítenek az ételek adagolásában, jó hangulatban dolgozunk, már a másnapi ebéd hozzávalóit készítjük elő, amikor a folyosóról becsörtetnek néhányan, engem keresnek, két karomnál fogva ráncigálnak és citálnak a kórház igazgatója elé. Az igazgató szemöldökét felhúzva, dühösen vádol, azt mondja, ebéd után több beteg rosszul lett, ketten életveszélyes állapotba kerültek a főztöm miatt, mert mérget tettem az ételbe. Rettentő szomorú és csalódott vagyok, hiszen mindent a legjobb tudásom szerint csináltam, jó alapanyagokkal, fűszerekkel dolgoztam. Kérem én nem mérgeztem meg senkit! Ismételgetem, még akkor is, amikor beültetnek egy rendőrautóba.
***
A rákoscsabai iskolám, mintha a Szopi-domb legmagasabb pontján állna, igencsak megvisel a napi gyaloglás, sokkal előbb elfáradok, mint fiatal koromban, nehéz beletörődnöm a teljesítőképességem romlásába, lassúságomba. Kaptatok felfelé, a szemben jövők szorgalmasan köszöngetnek, bizonyára egykori tanítványaim, vagy szülők üdvözölnek, hiszen már több mint harminc éve koptatom a járdát errefelé, de ez az emelkedő egyre meredekebb. Nem szeretnék elkésni, mert ma iskolai ünnepély lesz, melynek a műsorfelelőse én vagyok, még egy rövid próbát tartunk az énekteremben a gyerekekkel. Ahogy belépek a kapun, furcsa látvány tárul elém, mintha kínai pagodára emlékeztetne az épület, ahova több lépcsőn kellene felmenni, de a lépcsők szélesek, vöröses-barna óriás táblára emlékeztetnek, az egészet mintha nemrég festették volna be, fénylenek a folyékony anyagtól. Kétségbeesve állok, keresek egy melléklépcsőt, de nincs, gyerekeket, kollégákat sem látok, kiabálni kezdek, hogy van itt valaki? Pár perc múlva megjelenik kedves tanítónőm, M., soványan, egy fehér különös kimonóban fekete hajjal, fehér óriás hajtűkkel és fehérre mázolt arccal. Szigorúan néz rám, kezét festett szájára tapasztja, azt mutatja, hogy hallgassak el. M. kimért és idegen, egyre rosszabbul érzem magam a bőrömben ebben a nagy tanácstalanságban.
Hozzászólások