A királylány az év olyan napján született, amikor a legtöbb hullócsillagot látni. Ezért aztán a héthatárra szóló születésnapi ünnepségei rendre úgy végződnek, hogy az ünnepi sereg kivonul a királyi rétre, hogy elfeküdjön a hatalmas fűben. A királylány – mint ünnepelt – ott fekszik a rét közepén egy pihe-puha királyi pokrócon, körülötte heverészik a király, a királyné, az udvarmester, a nagyurak és mindenki, aki él, mozog a városban. Nézik a csillagos eget, és várják a hullócsillagokat, amik tucatjával jönnek, az egyik innen, a másik onnan. Az egész rét kurjongat, ha látnak egyet, és persze nem felejtenek el kívánni is valamit. Az a szokás, hogy amikor a legnagyobb csillag hull le, akkor a királylány kíván. Eddig csak apróságokra vágyott: új tükörre, még három babára, fésűre, de ebben az évben ezt mondta:
– Bárcsak repülhetnék én is, lebeghetnék fent az égen a csillagok közt.
Volt ám nagy ámulás, amikor meghallották ezt az emberek, egészen felbolydult a rét! Milyen kívánság ez?! Ki tudna repkedni fent a csillagos égen?!
A király a lekonyuló bajsza alatt ezt morogta a feleségének:
– Kívánhatott volna egy pónit is…
Majdnem egy év telt el, az emberek már el is felejtették a különös kívánságot, lassan újra itt volt a királylány születésnapja, ez a réten heverős, csillagokat bámulós különös bál, amikor is a királyi csillagászok igencsak hajba kaptak valamin.
Ezek a tudósok a palota egyik magas tornyában dolgoztak, ahol nem zavarták őket a kastély és a városi utcák fényei. Így zavartalanul tudták tanulmányozni a csillagos eget a távcsöveik segítségével. A legfőbb elfoglaltságuk az volt, hogy megszámolják a hullócsillagokat, megfigyeljék, melyik milyen irányból hull, milyen hosszú a csóvája, hova esik. A megfigyeléseikről gondos feljegyzéseket készítettek, hogy legyen mit tanulmányozniuk a későbbi csillagászoknak.
Történt, hogy az egyik éjjel furcsa csillagot fedeztek fel a keleti horizonton. Nem állócsillag volt, mert mozgott, nem is hullócsillag, mert a földről szállt fel az ég felé. Egy kicsit lebegett a magasban, majd újra süllyedni kezdett oda, honnan kiemelkedett, és eltűnt egy domb mögött.
A csillagászok nagyon zavarba jöttek ettől, nem láttak ilyen csillagot még ezelőtt. Esténkén mindenki fent tömörült a toronyban, és figyelték, ahogy a csillag felbukkan egy domb mögött, egyre magasabbra emelkedik, és az égbolt tetején megáll.
– Ez valami hullócsillag lehet – vélte az egyik csillagász.
– Felfelé nem hull egy csillag – mondta erre egy másik.
– Az én véleményem szerint ez egy speciális hullócsillag: fel-lehulló csillag.
– Ilyen csillag nincs is!
– Dehogy nincs. Mostantól van. Én fedeztem fel. Indítványozom, hogy nevezzük el rólam.
Na, erre aztán nagy lárma támadt! Mindenki mondta a magáét:
– Ez nem csillag, mert a csillagok nem mozognak! – mondta az egyik tudós. – Ez valamiféle üstökös lehet.
– Nem lehet üstökös – mondták erre többen –, mert az üstökösnek van csóvája, ennek meg nincs.
– Akkor bolygó – kiabálta valaki –, azok mozognak!
– Bolygónak kicsi!
– Ez egy törpebolygó!
– Olyan nincs!
– Mostantól van. Én fedeztem fel. Nevezzük el rólam.
Erre megint hangos veszekedés kerekedett a toronyban. Ez addig tartott, amíg a titokzatos fény el nem indult lefelé, és el nem tűnt a domb mögött.
A királyi csillagászok tanácstalanul bámultak bele a szép nyári éjszakába. Csak a tücskök ciripeltek.
– Lehet, hogy csak egy szentjánosbogár-raj volt – vetette fel valaki.
– Hát te meg mi vagy? Csillagász vagy bogarász?! – kérdezték tőle felháborodottan a többiek. – Nyilvánvaló, hogy csillag, nem bogár, szégyelld magad!!
Másnap éjjel kezdődött elölről az egész. Minden csillagász, aki mozgott a palotában, fent tömörült a tornyukban, némelyeknek már csak a mellvéden jutott hely, onnan lógatták a lábukat a mélybe. Amikor a fény kibújt a domb mögül, a sok tudós egymást lökte el a távcsövek mögül, hogy alaposan megnézzék a furcsa égitestet. Lármáztak, vitáztak, csak úgy zengtek tőlük a királyi palota falai, míg valakinek eszébe nem jutott, hogy szólni kellene a legöregebb, legtapasztaltabb csillagásznak, aki a palotában él. Ez az öreg csillagász már rég nem dolgozott. Egész nap nem csinált egyebet, csak ült a szobácskájában, a torony tövében és írt. Leírta az életét és azokat a csillagokat, amiket látott, továbbá összeszámolta azt is, hogy hány hullócsillagot figyelt meg már életében, és azok milyenek voltak, hova hulltak, mikor.
Nahát, ez ráér, gondolták az aktív csillagászok, és már futottak is az öregért. Kiszedték az ágyából, és úgy azonmód, hálóköntösöstül, sipkástul vitték is fel a torony lépcsőjén, hogy megmutassák neki a furcsa csillagot. Az öreg csillagász már nagyon nehezen lépcsőzött, ki tudja, mikor volt fent utoljára a toronyban. Útközben próbált szóhoz jutni, de nem kapott levegőt, csak fent tudta nagy nehezen kinyögni, hogy a szemei már nem olyan jók, csak a papírt látja már, azt is szemüvegben. A palota csúcsán nyikorgó szélkakast sem látja, nemhogy a csillagokat.
Erre a többi csillagász egyszerre kezdett el beszélni neki: elmesélték a jelenséget és persze azt is, hogy ki mit gondol róla. Ekkor azt mondta az öreg, hogy ebből nem ért semmit, mert nagyot hall. Erre a többi csillagász újra elmesélte neki, mit láttak, immár egy fokkal hangosabban. Mindenki a saját elmélete mellett kardoskodott: üstökös, kisbolygó, össze-visszahulló csillag. Amikor mindent kifejtettek, várakozón néztek az öreg csillagászra. Ő egy darabig tűnődött, majd így szólt:
– Nos, hosszú kutatói munkám során sok-sok esettel találkoztam, ezeknek a tanulságai és az elmondásaitok alapján bátran kijelenthetem, hogy fogalmam nincs, mi ez!
Na, erre aztán tüstént visszavitték az öreg csillagászt az ágyába.
Másnap éjjel újra vitáztak, de úgy ám, hogy már egymás szakállát tépdesték ki. A lármára még maga a király is felébredt.
– Mi ez a zaj?! – kérdezte az udvarmestert.
– A csillagászok tudományos vitát tartanak fent a toronyban, fenség. Láttak egy csillagot, amilyet még nem láttak. Ez a földről emelkedik fel az égbe.
A király nagyot ásított.
– A földről?! Az égre?! Szerintem álmodtak. Mondd meg nekik, hogy hallgassanak már el – mondta a király, majd visszafeküdt aludni, közben azon mérgelődött, hogy ebben a kastélyban mindig van valami lárma, veszekedés, hangzavar.
– Hol jön már az a békés, boldog uralkodás, a boldogan élés, míg meg nem halunk?! – dohogott magában.
Ezután szép lassan elterjedt az egész palotában a hír, hogy egy titokzatos csillag jelent meg az égen. Esténként mindenki azt nézte a lovászfiútól a királylányig. Már a palota népe is találgatta, mi lehet ez. Némelyek azt mondták, valamit jelenthet, valaminek az eljövetelét hirdeti, de voltak néhányan, akik érthetetlen makacssággal csak azt hajtogatták, hogy ez bizony szentjánosbogár-raj lesz. Ezeket az embereket mindig lehurrogták.
Ekkor jött el a királylány születésnapja, a nagy-nagy parti és a hullócsillagokat nézegetős fura bál. Persze mindenki az új csillagot figyelte, már csak azért is, mert ma nem állt meg ott, ahol szokott, hanem emelkedett tovább, egyre magasabbra. Az emberek szájtátva figyelték, ahogy a csillag megállt a rét felett. Ott lebegett felettük, pont a királylány feje felett.
Feszült csend lett erre, csak itt-ott suttogott valaki: Égi jel… Csillag… Szentjánosbogár… Csitt!!
Sok-sok csillag hullt le az égről, amikor a felettük lebegő fény egyre halványabb lett, és – micsoda?! – ereszkedni kezdett. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, mi lesz ebből, a csillagászok egymás szakállát is elfelejtették tépdesni.
Végül az éj sötétjéből kibontakozott egy kosár, amiben egy nyurga legény ült, a legény kezében sok-sok kialudt fáklya, felette pedig lepedőkből varrt hatalmas ernyő lebegett. És ez az egész jelenség gyengéden és simán leszállt a gyepre, épp a királylány lábai elé. A lepedőernyő belepte a legényt kosarastul, fáklyástul. Néhány pillanat múlva mégiscsak előkerült a lepedők alól, és megállt a rét közepén.
– Jó estét mindenkinek! – mondta az elképedt embereknek.
– Te meg ki vagy és honnan jössz? – kérdezte tőle a király.
A legény mesélni kezdett:
– Kovácsinas vagyok. Egy messzi faluból jövök. Nem szerettem a kovácsmesterséget, jobban szerettem volna repülni, mint a madarak, fent az égen. Sokszor elábrándoztam a tűz felett vagy az üllőt kalapálva, így néha megesett, hogy a mesterem megégett vagy rávágtam az ujjára párszor. Ennek nem örült annyira, ilyenkor kiabált, néha meg is húzta a fülemet, és miután egyszer a bajusza is leégett neki, attól fogva igen rosszul bánt velem, állandóan szidott, még akkor is, amikor kivételesen jól csináltam valamit. Esténként azon gondolkodtam, hogyan tudnék elrepülni innen. Észrevettem, hogy a meleg levegő felfelé száll, aztán kitaláltam, hogy lepedőkből összevarrhatnék egy hatalmas ernyőt, arra ráköthetnék egy kosarat, hogy legyen hova ülnöm, aztán fáklyákkal meleg levegőt csinálnék, ami belekapaszkodna a felettem kifüggesztett lepedőkbe. Így felemelkedhetnék. Másnap ki is próbáltam. Persze fogtam előtte egy kötelet, aminek az egyik végét a kosárhoz kötöttem, a másikat egy üllőhöz. Ha esetleg nagyon magasra repülnék, visszahúzhassam magam a földre.
– És sikerült a repülés? – kérdezte a csillogó szemű királylány.
– Naná, már az első alkalommal felrepültem olyan magasra, mint a fák teteje. Aztán visszahúztam magam. Másnap pedig olyan magasabbra szálltam, mint a közeli dombtető. Ezután minden este egyre magasabbra repültem. Szerencsére a mesterem nem látott meg. Odafent pedig béke volt és csend. Nem volt kiabálás, kalapálás, csak a csillagok és én. Egészen ma éjjelig nem is volt semmi gond a repüléssel. De ma este valamiért nem tudott aludni a mesterem, és kijött az udvarra sétálni. Persze meglátott, ahogy lebegek a feje felett. Erre nagyon felbőszült, kiabált, hogy jöjjek le, majd ellátja a bajomat. Én csak ráztam a fejem. Ekkor a kovácsmester annyira mérges lett, hogy hozott egy baltát és elvágta a kötelem. Akkor repülj világgá, kiáltotta utánam. És vissza se gyere! Látszott rajta, hogy nem sajnál. Csak a felesége volt bánatos, ő sírt-rítt az ajtóban, mert nemcsak én repültem el tőlük végleg, hanem az összes lepedője és a kosara. Hát, így jutottam ide. Most új életet kezdek. És ti mit csináltok itt?
– A királylány születésnapját ünnepeljük – válaszolt az udvarmester.
– Bocsánat, én nem hoztam semmi ajándékot.
– Elvihetnél repülni – mondta erre a királylány.
– Nincs akadálya, két személyt is elbír, ha kapok egy kis tüzet.
Kapott. És ezen az éjszakán teljesült a királylány kívánsága: fent lebegett a csillagok közt, a rét fölött. Lent szájtátva figyelte őt mindenki, köztük a király is, aki látta már, hogy ez egy olyan királyság, ahol mindig van valami lárma, veszekedés, de a kívánságok, ha nagyon hiszünk bennük, teljesülnek. Néha.
Hozzászólások