Ültem egy padon a parkban.Verőfény, tavasz, csipegető galambok, tulipánbimbók, miegymás. Úgy éreztem, hogy beszélgetni – ahogy manapság mondják: kommunikálni – kellene egy élőlénnyel. Megszólítom a jobboldalit, rámosolygok az előttem gubbasztó nagymama-kinézetűre, odaszólok a legközelebbi galambnak… semmi. Egyik a tökmagos tasakkal babrált, másik morzsát szórt a galamboknak, rászólt az unokájára, szóval semmi jelét nem adták, hogy hallanák a hangomat. Akkor azt hittem, valami idegen, érthetetlen nyelven beszélhettem hozzájuk, vagy esetleg csak tátogtam s nem jött hang a számra.
Másnap papagáj-jelmezt öltöttem, nagy sárga taréjjal, csőr helyett piros labda-orral. Így mentem végig a városon, időnként megnyomkodva a piros labdát, mely élesen sípolt. De senki sem figyelt rám, sőt mintha tüntetően kikerültek volna. Ekkor már kezdtem sejteni valamit, de még tettem egy próbát. Újabb átvirrasztott éjszaka után kimentem egy forgalmas utca legnagyobb áruháza elé. Megvágtam a tenyeremet s a vérembe mártogatott mutatóujjammal felírtam az egyik versemet a kirakat üvegére. Jöttek, sőt egy idő után özönlöttek a vásárlók. Néhányuk megállt a kirakat előtt is, mustrálta a szoknyák hosszát, az üvegpolcokra rézsút állított tűsarkú cipőket, szóval bármit, a betűkről csöpögő élénk véren kívül. Én ott álltam a vitrin előtt, később tüntetően leültem a forró aszfaltra, de rám sem nézett senki. Egyszerűen átjártak rajtam, még csak meg sem botlottak a fejemben. Akkor jöttem rá, hogy levegő vagyok. Valamikor, egy óhatatlan pillanatban kilehelt a köztiszteletnek örvendő társadalom, s most itt kóválygok némán és láthatatlan… S ezt mindenki tudta, csak én nem.
Hozzászólások