5 Mrd 33
A következő napokban inkább álmodoztam, mint cselekedtem annak érdekében, hogy felépítsük Krisztiánt. Hogy miért? Egyszerű: időközben rájöttem, minek törjük ezzel magunkat, amikor itt a Terra 144, ez a gigantikus, bármilyen szükségletet kielégítő űrhajó. Úszni, sportolni, kertészkedni akartam? Semmi zűr: itt mindenki mindent megtalált az úszómedencétől a rakétaüzemig. Úgy ám, akadt itt rakétagyártó és javítórészleg is. Szerencsére, mert e nélkül aligha tekereghettünk volna annyi évig a kozmoszban. Egy csillag, bolygó még megjárja, de amit emberi kéz alkotott, annak napjait ugyancsak rövidre szabta az úristen. Hajóutánpótlás tehát megoldva, ami még akkor sem került veszélybe, amikor az említett rejtélyes betegség végigkaszált a bárkánkon, mert amit az emberek elkezdtek, folytatták a robotok. Megjavították ők a legkisebb hibát is, beleértve saját magukat. Csupán velem nem tudtak reprodukciós szinten mit kezdeni, bár a programjukban gyógyítás is szerepelt. Csakhogy a gyógyítás egy, a reprodukálás kettő, ez utóbbihoz ugyanis nő is kell, márpedig ebből egy szem sem élt már az űrhajón. Így maradtam végül egyedül, és ha én is elpatkolok, velem együtt az egész emberiség elpatkol, amennyiben valóban én vagyok az egyetlen ember az univerzumban. Vajon mi történhetett azzal a sok milliárd társammal, aki szintén űrhajón menekült el haldokló földünkről? Mindnyájan odavesztek vagy egyesek mégis otthonra találtak? Sosem kaptam hírt róluk, leszámítva azokat, akik a Holdon, Marson, továbbá a föld és óceánok legmélyén próbálták megvetni a lábukat. Elvileg még lett volna ugyan egy lehetőség, az úgynevezett fúziós reaktor, melynek segítségével a Naphoz hasonló körülményeket teremthettünk volna a Földünkön. Ehhez Hans Albrecht Bethe[1]szerint nem kellett volna mást tenni, mint a hidrogénatomok hőmérsékletét 100 millió Co fölé emelni, és olyan kis helyre préselni, hogy a hidrogénatomok összeütközve héliumot alkossanak. Csakhogy hol létezik olyan reaktor, mely ezt a magas hőmérsékletet kibírná. Egyelőre csak a sci-fi filmekben, így aztán csakugyan megesett, amit réges-rég megjósoltak a tudósok, csak nem mindenki hitt nekik. A Nap elkezdett duzzadni, és csak duzzadt, izzott mindaddig, amíg vörös óriássá dagadva elnyelte valamennyi bolygóját. Pax vobiscum![2]
Az ember állítólag társas lény. Erre akkor döbbentem rá igazán, amikor nem láttam mást körülöttem, mint robotot. Hogy megfeledkezzem róluk némiképp, előkapartam az őseinkről szóló filmeket. Nem kellett volna, tudniillik utána még jobban vágyakoztam az emberek, sőt, Föld után, bár én magam a Terra 144-en születtem. Lehet, hogy a helyemben más már rég öngyilkos lett volna. Én még reméltem. Néha, s idővel egyre ritkábban, de el tudtam képzelni, hogy egyszer mégiscsak kikötök valahol. Nos, kikötöttem. Tegyük hozzá, szinte az utolsó pillanatban, mert ha még sokáig késik ez a pillanat, feltehetőleg most senki sem untatnék ezzel a naplóval.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Német–amerikai Nobel-díjas fizikus (1906 – 2005)
[2] Béke veletek! (lat.)
Hozzászólások