Cape Pointon vagyunk. Ezt a kiszögelést sokan összetévesztik a Jóreménység fokával, ami innen nyugatra található néhány kilométerre, a félsziget másik felén. Látótávolságban van, ahogy az útitársaim beszédéből kihámozom.
Sokan vagyunk itt, egy buszra való ember, akiket a közös gyülekezet és a hit köt össze, igazából más nem is. Na meg ez a keresztény konferencia Fokvárosban, amin valamennyien részt veszünk. A legtöbb testvér persze afrikai, de sokan jöttünk Európából is. Egy német-angol-afrikaans keveréknyelven kommunikálunk egymással, a legborzasztóbb nyelvi katyvaszban létezek immár ötödik hete.
Azt is mondják – ha jól értettem – hogy Cape Point az a hely, ahol a két óceán – az Indiai és az Atlanti – találkozik. A túravezetőnk azt ígéri, hogy ha felsétálunk a világítótoronyhoz, látni fogjuk majd a határvonalat. Más-más színű a két óceán vize.
Ebben a társas magányban nagyon jól lehet ábrándozni. Elképzelem tehát a jelenetet, ahogy a két óceán találkozik. Lepacsiznak egymással, hullámkezeikkel meglapogatják a másik hátát.
– Na, mi van, öcsi? – kérdi az Atlanti-óceán. – Mi újság Durbannél?
– Semmi – válaszolja az Indiai-óceán –, sokan strandolnak, itt a mangó szezon is.
– Végül is február van, mikor strandoljanak az emberek, ha nem most?
Uzsonnázunk a parkolóban, sétálgatok az ismeretlen ismerősök közt, belehallgatok egy-egy diskurzusba, közben a páviánokat figyelem. Mert itt azok is vannak. Rendre előbukkannak a környező bokrok mögül, és óvatosan közelíteni kezdenek a kajáló turisták felé, vagyis e konkrét esetben felénk. Egyre szűkül a kör, úgy keringenek körülöttünk, akár az oroszlánok a kiszemelt bölény körül (a motiváció ugyanaz), aztán menetrend szerint megérkezik a Husángos Ember. Ő a nemzeti park egyik alkalmazottja, akinek csak egy dolga van: elkergetni a majmokat.
Egy kis husánglóbálás, kiáltozás után a páviánok visszaoldalognak a bokrok közé. Ez egyfajta ismétlődő rítus a nemzeti park életében, visszatérő koreográfia: a majmok jönnek, a Husángos Ember érkezik, a majmok unott rutinnal visszaballagnak a bokrok árnyékába, a mögé a jól kitapasztalt, láthatatlan vonal mögé, amin túl már nem jön utánuk az ember. Egy mancsnyival se tovább. Majd az egész kezdődik elölről. Ciklusa van itt mindennek. A fenti jelenet mintegy tízpercenként ismétlődik meg, újra és újra.
Később, ahogy felsétálunk a világítótoronyhoz, valóban látjuk a két óceán határvonalát. Van abban is valamifajta ritmika, ahogy a két óceán ölelkezésében megtörik egymást a hullámok: hol fent, hol lent. Aztán megint fent.
Van, mikor idegen vagy egy másik kontinensen, még a csillagképek is másmilyenek a fejed felett, de ez is elmúlik egyszer, és vár az otthonosság, a barátok, a csapattá formáló többes szám. És persze az is előfordul, hogy egyik nap még látod a Jóreménység fokát pár kilométerre tőled jobbra, de ez is éppen úgy elmúlik, és jönnek majd évek, mikor másfél kontinensnyi távolság választ el majd tőle. Mert minden ciklikus. Hol fent, hol lent. De aztán újra fent.
És így talán újra látótávolságba kerül majd a Jóreménység foka. Mert így kell lennie. És azt se felejtsük el, hogy ha már körbe vettek minket a páviánok, hogy a szendvicsünk is veszélyben van már, előbb-utóbb feltűnik a Husángos Ember. Általában akkor, amikor kell. Egy perccel se később.
Hozzászólások