„Nem kelti föl se könny, se szó…” (Kosztolányi Dezső)
„Hol volt, hol nem volt a világon egyszer”, hogy a balatonszántódi vasutas kisebbik fia elindult világot látni – odahagyva a tavon tolongó felhőket, a
Tüskés Tibor (Tám László felvétele)
tóparti köveket, távolodva a békák üngetésétől. Eljutott ide, Nagykanizsára, ahol úti tarisznyájába gyűjteni kezdte a kincseket: az elemi iskolai írás-olvasás tudományát, annak az irkának szépségét, melynek borítójára a régi kanizsai vár metszetét nyomtatták, a csúszkálást a Práter befagyott tócsáin, a halfogást zsebkendővel a Principális-csatornán, a vasútparti első szerelmes sétákat. Aztán meg a piarista gimnázium szellemiségét, a tudás, a fegyelmezett munka értékét, a Szomolányi tanár úrtól (Jelempitől) kapott rajongást az irodalomért – és figyelmeztetést mértéktartó stílusra: „Kerüld a lila és illatos kifejezéseket!” Gyűjtött kincseket a környékbe szervezett kirándulásokon, cserkésztáborokban is: népdaléneklést, tábortűzgyújtást, főszakácskodást. Aztán ahogy ment-mendegélt, eljutott a messzi Fővárosba, a Tudás Várába. Ott sok-sok tudománnyal rakta meg iszákját, hogy később Dombóváron, Pécsett, majd szerte az országban osztogatni kezdhesse másoknak: elsőként tehetséges gyermekeinek: fiának és lányának, aztán a rábízott diákoknak: tanórákon, szakköri összejöveteleken, irodalmi emlékek gyűjtésekor, a Csongor és Tünde betanításával és bemutatásával, karácsonyhoz közeledve betlehemes történetek felolvasásával – és mindazoknak, akik kezükbe vették írásait, részt vettek irodalmi estjein, író-olvasó találkozóin. Mert a temérdek könyv, tanulmány elolvasása mellett nagyon sokat írt is a már felnőtté érő ifjú, nadrágját fényesre ülte, 77 írótollat elkoptatott. Ezt az állhatatosságot látva a Múzsa áthengerbucskázott fején, „Erika”-írógéppé változott, s ennek segítségével hősünk tovább folytathatta írói munkáját, folyóiratot szerkeszthetett, könyvsorozatot indíthatott. Mikor másutt elsötétedtek az ablakok, az övé még világított, s alig pitymallott, ő már kopogtatta írógépét. Vándorlását is folytatta, járta a Pannon Föld tájait, hétmérföldes csizmája elvásott, de útján sok szépet és tanulságosat látott, mindig tiszta forrásból ivott, jó néhány bölcs öreggel találkozott, s köszönt nekik illendően. Volt, aki így fogadta köszönését: – Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, bevezetlek a szellemtörténeti tudományok birodalmába! Más meg ezzel biztatta: – Jó, hogy én kerültem az utadba, míves grafikák jutnak majd kezemből könyveid címlapjára!
Tüskésék Tibor fia jól sáfárkodott a rábízott tálentumokkal, megsokasította őket, és adott belőlük mindenkinek, aki vágyott az értékre, a minőségre. Tartást, emberséget, hitet lehetett tanulni tőle. Pedig hányszor kellett csatát vívnia a Hétfejű Sárkánnyal, de azért akadt szellemi Barát és segítő Jó Tündér is az útján.
Életemnek nagy ajándéka, hogy első pécsi tanítványai, majd barátai közé tartozhattam. Mindig két marékkal kaptam tőle az igazgyöngyökből. Aztán követtem őt az irodalom, az anyanyelv, a nemzeti történelem gyöngyszemei továbbadásának útján, és közben tudtam, hogy mindennek indulása Kanizsára vezet vissza, ezért mondok most itt köszönetet érte.
A mesebeli fiúnak megőszült a haja, lába is megfáradt. Most elindul utolsó útjára, de kincseit itthagyja nekünk. Egy tőle kapott verseskötetből Sepsy Judit néhány sorával szeretnék búcsút mondani:
„Mágikus varázsod
túléli halálod.
Távoli férfiakat, nőket,
összetartja a téged
szeretőket.”
Drága Tüskés Tanár Úr, szeretett Tibor Barátom, ne legyen nehéz Neked a föld!
(Elhangzott Nagykanizsán, 2009. december 8-án.)
Hozzászólások