5 Mrd 278

Ide s tova 30 napja, hogy semmi érdemleges nem történt, így hát elő sem vettem a blogo­mat. Mit mondjak bele? Hánykor keltem fel, hol jártam, kivel találkoztam, mit ittam? Ugye, nem gondolják komolyan, hogy ez bárkit is érdekel. Néha odalopóztam a pajzshoz, és megpróbáltam átlépni a tiltott zóna határát. Persze eredménytelenül. Még csak azt sem sikerült megtudnom, vajon továbbra is ott lapul a múltkori város a háttérben.

– Átkozott város, de utállak! – ráztam feléje egyszer az öklömet. – Jöjjön már ide valaki!

Nini, mintha villogna a levegőben két szem vagy micsoda! Egyebet nem láttam, sem fület, sem szájat, altestet. Még ilyet, ez valami fantomváros, vagy mi a nyavalya?

– Jó napot, adjon isten!

Eltűnt. Remélem, nem az isten szóra húzta fel a nyúlcipőt.

5 Mrd 279

Másnap ugyanott és ugyanabban az időben megint csak átkukkantottam a szomszédba.

– Halló!

Szem sehol, még akkorka sem, mint a mák szeme.

– Van itt valaki? – vetítettem fényírással a levegőbe.

Nincs itt egy árva lélek sem. Szavamra szívesen beléjük eresztenék néhány rakétát. Majd akkor rögtön kiderül, milyen nyulacskák lapítanak a bokorban.

– Felejtsd el, s még csak gondolatban se kezdj ki velük! – intett Egyeske, valahányszor felvetettem az ötletet. – Érzékelőink szerint valami nincs rendben ezzel a bolygóval.

– Komolyan? Ezt most hallom először. Mégis mi nincs rendben?

– Még nem tudjuk, de tanulmányozzuk a problémát.

– Aha. Aztán miért nem szóltatok róla eddig egy kukkot sem?

– Mert nem kérdezted, te pedig nem szereted, ha kérdezés nélkül beszélünk.

– Hallóóó!

Ugyanaz a reakció, vagyis változatlanul hívatlan vendégnek tartanak. Így is jó, de az tuti, hogy utoljára láttok ez előtt a pajzs előtt. Már-már sarkon fordultam, amikor újra megpillantottam azokat a szemeket. Hanem ezúttal kiegészült a hozzátartozó arccal, fejjel, majd testtel is. Eláruljam, kit láttam? Elárulom, mert úgysem találnák ki: a fater volt. És nem csak ő, a kép további kikerekedése során apám, anyám és a húgaim is ott álltak két méterre előttem.

– Sziasztok! Üdvözlöm a holtakat – villantottam rájuk faarccal, mert már kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy ezen a bolygón az a különös, ami nem különös.

– Örülök, hogy ismét kapcsolatba léphetünk – írt vissza ugyancsak fényírással apuci.

– Mi az, hogy ismét? Találkoztunk mi már máskor is? – integettem anyámnak és a két húgomnak.

– Hogyhogy, nem emlékszel? Úgy 30 napja a tenger alatt.

– Hol? – ámultam a férfira, aztán minden eszembe jutott: ahogy lecsúsztam a gödörbe, apám váratlan felbukkanása és a többi látomás.

Csakhogy momentán szó sincs semmiféle érzékcsalódásról, mégis teljes életnagyságban látom őt, anyámat meg a két húgom is. Csak nem maga a bolygó produkál velem ilyesmit! Talán, elég fantasztikusan hangzik, de hallottam én már olyan bolygóról, mely letapogatja, majd megjeleníti az elfojtott félelmeket, vágyakat… De vajon csak látom, vagy akár fizikai kontaktusba is kerülhetek apámmal? – birizgált a kíváncsiság. Elismerem, elég irracionális kíváncsiság volt, mert hogy lehet fizikai kontaktusba kerülni egy szellemmel. No de mi minősíthető racionálisnak ezen az isten háta mögötti szellemtanyán!

– Beengednétek pár percre? Nem? Akkor gyertek ti ki hozzám! Nem nagyon díjazom a kom­munikációnak ezt a formáját.

– Majd egyszer, alkalomadtán. Most sajnos nem lehet.

– Tulajdonképpen mit kerestek ezen a távoli planétán, amikor lent kéne feküdnötök valahol a föld alatt? – tréfálkoztam a faterral.

– Nem kéne, mi – húzta alá a mi szócskát – élünk, Krisztián, és ha hiszel Istenben, nemsokára te is itt lehetsz közöttünk.

Szóval élnek. Ez még cifrább. Egy halott, aki él. Ezek után már az sem lepne meg, ha engem néznének fantomnak!

– Gratulálok. Egy feltámadás azért nem semmi. És mondd, fizikailag vagy csak szellemként keltetek életre?

– Fizikailag.

Nagyot csuklottam. Talán okosabb lenne, ha többé semmit sem kérdezek.

– Na és minden ember feltámadt vagy csak néhány szentfazék? – folytattam mégis a társalgást, magam sem tudom, mi okból.

– Eleinte mindenki, bár ettől még senki sem jut a Paradicsomba. Azt előbb meg kell ám szolgálni, és csak ezután következik az utolsó ítélet. Ekkor látogat Jézus a földre másodszor, és dönti el az Élet könyve alapján kit, hova osszon be. Így kerülnek a szentek a mennyekbe, a jó emberek az Édenbe, a megrögzött bűnösök pedig a holtak birodalmába – kapcsolódott a beszélgetésbe édesanyám.

– Lebilincselő történet. Tehát jelenleg a Paradicsomban üdültök.

– Így is mondható, csak nem jelenleg, hanem öröktől örökig, ugyanakkor fiatalon és minden bajtól, szenvedéstől mentesen, ahogy dukál azoknak, akik kiérdemelték mennyei Atyánk bizalmát.

– Aztán mi az államformája ennek az Új Édennek: monarchia vagy köztársaság?

– Istenség.

– Nem á, komolyan kérdeztem.

– Én meg komolyan válaszoltam.

– Akkor itt királyok, elnökök sincsenek. Ez sem rossz, végre egy hely, ahol senki előtt sem kell csúszni-mászni, térdelni, vagyis egy fenéket, megfeledkeztem a szentképekről, szobrokról.

– Az egész más tészta. Kérlek, ne keverd össze az örömöt az ürömmel! Látszik, hogy abszolút nem ismered a Bibliát, mert ha ismernéd, nem kérdeznél ilyesmit.

Mi, hogy nem ismerem a Bibliát? Tévednek, azért bele-beleolvasok, továbbá abban se legyenek olyan biztosak, hogy elfogadom őket anyámnak, apámnak, bármennyire is hasonlítunk egymásra. Ez a szöveg a feltámadással, Paradicsommal meg egyenesen komikus. Ki hisz manapság már ebben a mítoszban?!

– Kizárólag azt nem vágom, hogy akkor miért nem vagytok mégsem odaát. Vagy nálatok sincsenek határok, és minden üdvözült kénye-kedve szerint ki- és bejárhat az Édenbe? – élcelődtem finoman.

– De hiszen ott vagyunk. Miket zagyválsz te itt, fiacskám! – vette át a szót megint apuci.

– Hol?

– A Paradicsomban.

– Ne viccelj, tudtommal ezt a bolygót E–2-nek, nem Paradicsomnak nevezik, s miután valaki nem lehet egy időben két helyen…

– A kvantumfizika szerint éppen lehet, de nem is ez a lényeg lényege, hanem az, hogy a Paradicsom és É–2 egy és ugyanaz a planéta, régi nevén Föld, ahonnan te is, mi is származunk.

(Következő rész: jövő vasárnap)

Megosztás

Tweet