Jónás Gabriella részt vett 2016 november 9-én Szabadkán a Népkörben tartott könyvbemutatómon. Ott született az elhatározás, hogy interjút készítek a művésznővel.
Mikor döntötte el, hogy felvételezik a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolára?
Jónás Gabriella
Még nem voltam három éves, amikor először kijelentettem, hogy színésznő leszek. Történt ugyanis, hogy az óvodában műsorral készültünk az Anyák napja megünneplésére. A legtöbb, leghosszabb verset, éneket én kaptam. Boldogan újságoltam otthon, hogy azért, mert az óvónéni szerint nekem nincs „náthalázam”. Ő természetesen lámpalázat mondott, de ez a szó akkor semmit sem jelentett nekem. A lázat csak a náthával tudtam összekapcsolni. Mindenki mosolygott, hiszen előző nap még mozdonyvezető akartam lenni, meg kalauz, meg doktor néni… Aztán teltek-múltak az évek, s én nem másítottam meg a véleményemet. Az V. kerületben a Metro klubban, a Károlyi Mihály (ma Károlyi) utcában, a mai Central kávéház helyén akkor mozi működött. A pincében balett oktatás volt, s ott voltak a gyermek színjátszó csoport próbái is. Még nem jártam iskolába, nem tudtam olvasni, az első szerepemet úgy tanultam meg, hogy édesanyám olvasta, én pedig hallás után megjegyeztem. Gyönyörű évek, szép szerepek jöttek sorban (Csipkerózsika, Hamupipőke címszerepek). Középiskolás koromban a Belvárosi Irodalmi Színpad tagja lettem, ahol Zsolnai Gábor vezetésével a versmondás rejtelmeit és szépségét ismerhettem meg. Ekkor született meg bennem a végleges döntés. Attól kezdve tudatosan készültem a színészi pályára.
A főiskolai éveire visszaemlékezve, kik voltak kedvesek az Ön számára az osztálytársai és tanárai közül?
Várkonyi Zoltán volt az osztályvezető mesterség tanárom. Az asszisztense Marton László volt. Szinte minden tanáromra szeretettel és tisztelettel emlékszem vissza. Legboldogabb éveimet éltem. Azt tanulhattam, azt gyakorolhattam, amit mindig is szerettem volna. Szívesen felsorolnám a tejes tanári kart, de most csak néhány név, a teljesség igénye nélkül: Nádasdy Kálmán (magyar irodalom és zene kapcsolata), Radnóti Miklósné (francia nyelv), Fischer Sándor (beszédtechnika és művészi beszéd), Hegedüs Géza (színháztörténet, verstan), Versényi Ida (zenés mesterség), Fekete Mária (zenetörténet, ének), Berczik Sára (művészi torna – ma modern gimnasztika), és Méri néni!… Ligeti Mária (balett, történelmi társastáncok), Keleti László (maszk), de a többiek is, mind meghatározó szerepet játszottak szakmai alapismereteim elsajátításában. Köszönet érte, még több, mint négy évtized után is!
Az osztálytársak… Felföldi László, Ferenczy Krisztina, Horváth István, Jancsó Sarolta, Korica Miklós, Sörös Sándor, Szakácsi Sándor, Szerencsi Éva, Szurdi Miklós. Sajnos öten közülünk nagyon korán eltávoztak. Jancsó Saroltával vagyok a mai napig szoros baráti kapcsolatban.
Miként jött az elhatározás, hogy Szabadkára szerződik?
A Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma Színház és Filmművészeti Egyetem) osztálytársam volt a vajdasági Magyarkanizsáról érkezett Korica Miklós. Szerelmünk még a főiskola ideje alatt fellobbant, a harmadik év befejeztével házasságot kötöttünk. A negyedik évben megszületett a fiunk, Péter. Mivel az életünket csak úgy tudtuk elképzelni, ha ugyanabban a városban, ugyanabban a társulatban dolgozunk, egyenes út vezetett Szabadkára, a Népszínházba.
Az 1975-1993 közötti, Szabadkai Színházban töltött évekből melyik szerepeire emlékszik vissza legszívesebben?
Huhh! Nagyon sok szép szereppel bíztak meg. Jókor voltam jó helyen! A színház vezetői, házi rendezői – Virág Mihály és ifj. Szabó István – fontosnak tartották a színésznevelést. Társulatban gondolkodtak, nem az „önmegvalósítás” volt az elsődleges céljuk. Legemlékezetesebb szerepek? Gruse (B. Brecht: A kaukázusi krétakör), Júlia (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Adela (F.G.Lorca: Bernarda Alba háza), Antigone (Sophokles: Antigone), Éva (Gobby Fehér Gyula – Lengyel Gábor: A zöldhajú lány, rockopera), Mirandolina (C. Goldoni: Mirandolina), Árva Bethlen Kata – Kocsis István monodrámája, Polly (B. Brecht – Kurt Weill: Koldusopera), Nóra (H. Ibsen: Nóra), Glória (Ranko Marinković: Glória), Donna Elvira (Moliere: Don Juan), Doris (B. Slade: Jövőre, veled, ugyanitt).
Az Újvidéki Művészeti Akadémia tanáraként melyik növendékére emlékszik vissza különös szeretettel?
Mindegyikre! Közel harminc éve tanítok. Aki ez idő alatt befejezte az Újvidéki Művészeti Akadémiát, mindenki a növendékem volt. Sok-sok színészgeneráció! Sajnos sokan – önszántukból, vagy a körülmények hatására – elhagyni kényszerültek a pályát. Nagy kár! Tanárként soha nem tettem különbséget a növendékeim között. Mindenki felé azonos figyelemmel fordultam, fordulok. Nem szeretnék senkit kiemelni! A volt tanítványok mára már kollégák. Van, akit csak a nézőtérről követhetek, néhányukkal volt, van szerencsém együtt játszani. Ez mindig csodálatos érzés. A legnagyobb fizetség azt látni, ahogy fejlődnek, érnek, művészekké válnak az egykori „nebulók”.
A Kosztolányi Színház igazgatójaként hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
1995-öt írtunk. Már négy éve tartott a jugoszláv polgárháború. Az ország szétesőben, a gazdaság romokban, a polgárok tömege munka nélkül, szinte minden család csonkává vált. Sebesültek, rokkantak, halottak… A fiatal fiúkat, akiket még nem soroztak be, aki csak tehette külföldre, elsősorban Magyarországra menekítette. Kultúrára, művelődésre nem volt pénz. A semmiből kellett színházat teremteni. A Kosztolányi Dezső Színháznak nem volt társulata. A Népszínház Magyar Társulata három főt számlált. Visszagondolva nem is értem, hogyan sikerült mégis évadonként 3-4 bemutatót létrehozni. Kérésemre jöttek a kollégák a Szegedi Nemzeti Színházból, az Újvidéki Színházból, a szabadkai Gyermekszínházból, és még az Újvidéki Művészeti Akadémia harmadikos, negyedikes növendékei is! Magyarországi pályázati pénzekből, s Szabadka Önkormányzatának anyagi segítségével sikerült fenntartani a működést. Az egykori közönségnek nyoma sem volt. Aki a városban maradt, annak nem volt sem kedve, sem pénze színházba menni. Olyan repertoárt kellett hát kialakítani, ami visszahozza a nézőket. Nem volt könnyű.
Önkormányzati támogatással sikerült három éven át 1995, ’96, ’97-ben megrendezni a Palicsi Nyári Színházi Esték rendezvénysorozatot. Júniustól augusztus végéig szinte minden hét végén vendégtársulatokat fogadtunk a palicsi szabadtéri színpadon. Erdély, Kárpátalja, Magyarország, Vajdaság, Szerbia és Montenegró színházai vállalták el a fellépést, mindössze szállásért, vacsoráért. Mint amikor még Thalia szekerén utaztak a vándortársulatok!!! Minden este telt ház volt. Ezerkettőszáz fő! Sokszor még álltak is! Ehhez persze kellett egy zseniális szervező. Néhai Godányi László volt az, akinek a segítsége, áldozatkész munkája nélkül mindez soha meg nem valósulhatott volna.
A kőszínházi bemutatóink közül hármat emelek ki. Gárdonyi Géza: A lámpás – Sinka Károly (Szeged) rendezésében, Deák Ferenc: Határtalanul – Ljubomir Draškić (Belgrád) rendezésében, Kincses Elemér (Marosvásárhely): Ég a nap Seneca felett – maga a szerző rendezte.
Kosztolányitól melyik vers a kedvence?
Sok van. Nem lehet egyet kiválasztani, mert ha kimondom, vagy leírom, máris perelek magammal, hogy: no és a másik, vagy a harmadik, vagy a többi?!
A szabadkai Romeó és Júliában ki volt a partnere?
A férjem, Korica Miklós.
Ibsen Nórájának szerepe milyen emléket ébreszt Önben?
Želimir Orešković zágrábi rendező – kitűnő ismerője a színháznak, a drámának, a léleknek – állította színpadra. Jó hangulatban teltek a próbák, a közönség szerette az előadást. Természetesen mi, játszók is!
Mi a véleménye A Kőszívű ember fiai filmről, hiszen Egerben játszotta Baradlaynét?
A Várkonyi Zoltán rendezte film 1964-ben készült, ’65-ben mutatták be. Sulyok Mária játszotta Baradlaynét. Láttam moziban. 13 éves voltam. Azóta felnőtt fejjel is sikerült megnézni. Maradandó élmény!
Beke Sándor igazgató-főrendező hívott Egerbe erre a szerepre, 2000. március 14-én volt a bemutató. Aztán még két évig ott maradtunk a férjemmel, s szebbnél szebb szerepeket játszottunk.
Hogy állt a filmezéssel?
A filmezés valahogy elkerült. Még főiskolás koromban játszottam három hazai filmben, kettőben főszerepet. Egyetlen francia-magyar koprodukcióban kaptam egy epizódszerepet, a nehézsége az volt, hogy nem csak magyarul, hanem szerb nyelven is kellett beszélnem. Ugyan a szabadkai évtizedek alatt sikerült elsajátítanom a nyelvet, de nem beszélem anyanyelvi szinten. A rendező francia volt, a partnerem olasz, aki olaszul és franciául beszélt. A középiskolában négy évig tanultam olaszul, a főiskolán pedig Radnótiné tanárnőtől a francia nyelvet. Néhányszor megizzadtam, de vészhelyzetben csodálatosan tud működni az agyunk! Nem kellett „kézzel-lábbal” kommunikálni.
Vajdaságban nagyon sokszor álltam kamera előtt, az Újvidéki Televízió irodalmi műsoraiban. Sokat közülük filmszerűen rögzítettünk. Majd jött egy vajdasági filmfőszerep is. Deák Ferenc forgatókönyvét Vicsek Károly rendező neve fémjelzi. Aztán néhány év múlva Belgrádban forgattam. Veljko Petrović: Talog (Üledék) c. novelláját alkalmazta filmre Miško Milojević rendező. Itt is a női főszerepet játszottam. Ez nem sok, de maradandó élmény!
Egerbe a Szent István Katolikus Rádióhoz hogyan került?
Eger! E. Román Kata újságíró a Szent István Katolikus Rádiónak irodalmi szerkesztője, rendezője is volt abban az időben. Néhány beszélgetés után felkért, hogy vegyek részt a rádiós munkában. Örömmel mondtam igent. Novellákat, verseket, meséket olvastam fel, s két regényt, amelyet folytatásokban sugároztak.
A Budapesti Belvárosi Színházban 2016-ban a Fehér Szarvasban Fanny szerepét játszotta. Hogy élte meg?
A Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínházzal röviden MKUK-val négy éve tart az együttműködésünk. Számomra nagyon izgalmas a történelmi múltunk boncolgatása. Fanni a semmiből jelenik meg, s látszólag a semmibe távozik, míg vissza nem tér egy nagyon fontos hírrel. Egy olyan történelmi kor titokzatos nőalakja, amely korról nagyon keveset tudunk. Őszintén remélem, hogy a közönség számára ezzel az előadással egy homályos történelmi pillanat megvilágosodik!
Mit jelent Önnek a magyar nyelv szeretete?
„Itt születtem én, ezen a tájon”. A nyelvet az anyatejjel szívtam magamba. Ezt művelem, ezt tanítom. Ezt próbálom szüntelenül megismerni, felfedezni, elmerülni benne, szeretettel továbbadni. Az anyanyelv számomra zene, illat, ritmus, mese és valóság, csönd, a szférák zenéje, mozdulat és mozdulatlanság, nagymamáim simogatása, édesanyám álmai, apám dolgos két keze, a fiam első szavai, unokám mosolya és szűnni nem akaró kérdései. Az élet. A nagy betűs ÉLET.
Számtalan díjat kapott. Melyik a legkedvesebb?
A dédnagymamám 11 gyermeket nevelt fel. Vajon különbséget tudott volna tenni közöttük?
Magyarországi színészekkel kapcsolatban kiket tart különösen kiválóknak, különös tekintettel akikkel együtt játszott?
A Szabadkán eltöltött évtizedekből következik, hogy a munkásságom Vajdasághoz kötődik. 1972-74, a budapesti Vígszínházban főiskolásként eltöltött gyakornok évek voltak. Rengeteget tanultam a legendás társulat szinte minden tagjától. Az egri években egy összeszokott, jól működő társulat része lehettem, kitűnő kapcsolatom volt a kollégákkal.
Mi az amit szívesen elmondana, és én nem kérdeztem?
Ha újra kezdhetném, ugyanezt az utat szeretném bejárni.
Hozzászólások