Tóth Szabolcs Töhötömmel, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesével, aki a magyar újságírás szerény, de egyik jelentős képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának társalgásra alkalmas helyiségében beszélgettünk 2017. július elején nagy sikerű, hat éve megjelent Első leütés könyvéről és a magyar újságírás helyzetéről.
Miként kerültél ki Amerikába, és hogy határoztad el, hogy könyvet írsz az újságírásról?
Tóth Szabolcs Töhötöm
T. Sz. T.: Megpályáztam egy ösztöndíjat, Alfred Friendly Press Fellowship, ez volt a hivatalos neve. Ez az ösztöndíj arra adott lehetőséget, hogy hosszabb időt az ösztöndíj nyertese eltöltsön egy vezető amerikai napilap szerkesztőségében. Ennek a programnak több napilap is részese volt akkor. A Boston Globe-hoz kerültem, ott dolgoztam több mint fél évet. Ez már nem az első ilyen ösztöndíjam volt, de akkor érett meg bennem az a gondolat, hogy azokat a fogásokat, az újságírásnak azt a kultúráját, amit az amerikai szerkesztőségekben nagy becsben tartanak, és a szakmai fejlődést is talán egy kicsit komolyabban próbálják egyengetni a szerkesztők, ebből valamit hazahozzak. Legalább röviden az ottani tapasztalataimat és azokat a szabályokat, azt a kultúrát ismertessem a saját szerkesztőségemben, a Magyar Nemzet újságíróival. Elkezdtem írni ezt a kis ismertetőt, amiről azt gondoltam, hogy 30-40 oldalnál több nem lesz. Amikor elkezdtem írni, pár hónap után láttam, hogy ebből egy könyv fog születni, és talán megéri a nagyobb terjedelmet is, de nem gondoltam, hogy ez egy ilyen terjedelmes könyv lesz, mint az Első leütés. Úgy indult ez az egész vállalkozás, hogy egy pár hónap alatt kész lesz ez a munka. Lesz egy kis vékony könyvecske belőle, amit haszonnal forgathatnak az újságírók a Magyar Nemzetnél. Korábban szerkesztőként is azt tapasztaltam, hogy nagyon sok mindent, ami nekem magától értetődő, másoknak nem biztos, hogy az, és ha leírom, és elmagyarázom, hogy gondolom, miként írjunk meg egy cikket, milyen címet adjunk, akkor nagyon hamar megértik és utána már nem kell ezzel annyit foglalkozni.
– Amikor megérkeztél, akkor milyen különbséget láttál a magyar újságírási módszerek és az amerikai között?
T. Sz. T.: Az egyik egy nagyon kézenfekvő különbség volt – azok a méretek. Amikor először beléptem a Globe-nak a szerkesztőségébe, akkor azt láttam, hogy ott dolgozott több száz újságíró, egyetlen (newsroomban) nagy teremben. Lényeg a közönsége, a Boston Globe-nak, az olvasótábora, akkor legalábbis 2003-ban nagyobb volt, mint bármely magyar országos napilapé. Tehát itt több százezres példányszámú napilapot kell elképzelni, több kiadással. Az amerikai keleti part egyik vezető napilapja volt a Globe. Úgy mondták akkoriban, hogy mivel Boston egyetemi főváros, a Boston Globe az intellektuális hagyományait nagy tiszteletben tartó napilapja. Odafigyeltek rá nemcsak Bostonban, hanem az egész Egyesült Államokban. Sajnos azóta ezek a nagy regionális napilapok eléggé megroggyantak, az elmúlt 10-15 évben több hasonló lap a Boston Globe-hoz meg is szűnt, vagy már csak az online változata él. Azért mert a hirdetési piac és a nyomtatott napilapok helyzete ott is eléggé átalakult. Ott elég drámai, drasztikus változás állt be. Az olvasótábor és a szerkesztőség mérete eleve meghatározza azt, hogy egy kicsit más az újságírás, sokkal jobban tud adott olvasói csoportokra koncentrálni. Ha már egy ilyen intellektuális jellegű napilapot említettem, akkor amerikai méretekben képes elérni azt, hogy egy olyan újság, ami itt esetleg réteglapnak számítana, az még mindig tömeg média legyen. Tehát a potenciális olvasótábor mérete ez egy nagyon fontos tényező, hogy lehet csinálni tömegméretekben szellemileg színvonalas sajtóterméket. Ez egy nagy különbség egy kis ország kis piacához képest.
Egyáltalán vannak-e sajtótájékoztatók?
T. Sz. T.: Természetesen.
Mert én azt tapasztaltam, hogy ha egy, nemcsak amerikai, hanem egy komoly, nagy európai ország újságírója elmegy egy sajtótájékoztatóra, és abban a pillanatban, hogy ha a számára az ott elhangzó információ nem használható, akkor fogja magát és elmegy. Magyarországon ez nem nagyon dívik.
T. Sz. T.: A sajtótájékoztató kérdésében nem találtam azért túl sok különbséget. Az kétségtelen, hogy a nyugati újságírásban a sajtótájékoztató az elsősorban arra szolgál, hogy az újságírónak hozzáférése legyen ahhoz a hivatalos, vagy egyéb módon fontos személyhez, aki a sajtótájékoztatót tartja. A sajtótájékoztató az egy dolog, hogy elmondja valaki arról az információt, amiről szeretné megosztani, vagy abban a témában, amiről szeretné megosztani az információkat az újságíróval, de alapszabály az, hogy az újságíró kérdezhet. Nagyon hamar teljesen más témáról lesz szó a sajtótájékoztatón – megszokott dolog az, hogy ezen senki nem mérgelődik, hogy az újságírót adott esetben nem a sajtótájékoztató témája érdekli, hanem maga egy olyan információ, aminek a birtokában lehet az a személy, aki tartja, és talán ezzel kapcsolatban egy kicsit toleránsabb a nyugati, vagy az amerikai újságírás. Magyarországon úgymond nagyon hamar lekeverik azt az újságírót, aki nem az adott témában kérdez, és egyre inkább úgy van, hogy a jelenlegi kormányzati sajtópolitikában lehetőleg minél inkább kontrollálni az információt, ami azt jelenti, hogy teljesen elzárkóznak attól, hogy fontos kérdésekről beszéljenek, hanem egy előre megállapított, nem annyira érdekfeszítő dologról folyik a beszélgetés.
Amikor hazajöttél Magyarországra, mint a Magyar Nemzet Online főszerkesztő-helyettese, hogy tudod átadni a tapasztalataidat? A másik dolog, ami érdekelne, hogy az online részleg hogy néz ki a Magyar Nemzetben?
T. Sz. T.: Nagy változás volt az elmúlt félévben, amit kevesen követtek, úgymond integráltuk az online és a print szerkesztőséget, egy szerkesztőségünk van; ez a szerkesztőség készíti a napilapot is és az online hírportált is. Főszerkesztő-helyettes vagyok, de immár az egész lapnak. Úgy szoktuk mondani, hogy két felületünk van, a print és az online, de ugyanannyira fontos mind a kettő, és egy szerkesztőség készíti. Ennek az a lényege, hogy azok a cikkek – mivel egy szerkesztőségi rendszer van, ami tudja kezelni az online felületet is és a tördelők felé is dolgozik – amelyeknél fontos az, hogy minél előbb megjelenjenek – az információ másoknál is ott lehet, tehát versenyezni kell időben, vagy elavulhat másnapra, nem ér már annyit másnap az információ – azok kimennek az online felületre, még az előtt, hogy a printben megjelennének. Ettől még megjelenhetnek a nyomtatott napilapban. Azokkal a cikkekkel pedig, amelyek nem avulnak el, exkluzív információk, tehát biztos, hogy a versenytársaknak nincs meg, meg szoktuk várni a print megjelenést és utána kerülnek fel az online site-ra. Vannak olyan cikkek, amelyek egyáltalán nem jelennek meg online, csak nyomtatásban. És ez fordítva is igaz Sok cikk mind a két helyen megjelenik, az a lényeg, de sok csak az egyik helyen, vagy a másikon, és próbáljuk úgy szétválasztani ezt a kettőt, hogy a nyomtatott napilap közönségének mi lehet érdekes, izgalmas, és az online napilapnak is érdekes izgalmas. Ami a másik kérdést illeti, hogy mit tudok ebből hasznosítani. Nagyon röviden válaszolnék rá. Nagyon nehéz, mivel a Magyar Nemzet nem egy nyugodt időszakát éli, ez a fajta modernizáció, ami rohamléptekben zajlik – mert sajnos az előző lapvezetés ezt elhanyagolta – elég nagy intenzitású munkát igényel, és eközben egy folyamatos kormányzati kereszttűzben, nyomás alatt, támadás alatt állunk. Ez a kettő együtt igen feszítetté teszi a munkatempót, és éppen ezért sajnos én sokkal többet foglalkoznék az újságírók képzésével, a minőségi követelményeknek az emelésével, betartatásával, ha lenne rá időm. Ezek azok a dolgok, amelyekkel a napi gyakorlat során kell foglalkozni, de most a Magyar Nemzetnek, ahogy a többi lapnak is Magyarországon, nagy hiányossága, hogy komoly szakmai ösztöndíjszerű programja még nincs. Dolgozunk rajta, hogy legyen. Ez még hiányzik. Szóval szerintem, ugyanúgy, ahogy a többi magyar műhelyben, szerkesztőségben sokkal nagyobb figyelmet kéne fordítani a képzésre és a szakmáról való beszélgetésre egymás között, ez az, amit mi szeretnénk intenzívebbé tenni.
Ha megkérdezik tőled, hogy miért olvassák a Magyar Nemzetet, tehát miben különbözik, és mi az erőssége a Magyar Nemzetnek a többi napilaphoz képest?
T. Sz. T.: Ez nagyon jó és nagyon nehéz kérdés is. Egyébként, ha erre egy szabatos, pontos választ tudnék adni, akkor megtaláltam volna a magyar sajtópiac titkos kulcsát vagy titkos rejtekhelyét, ahol minden kérdésre választ lehet kapni. Szerintünk alapvetően azért továbbra is egy konzervatív napilap vagyunk, ami nem feltétlenül vagy kizárólag politikai értelemben vett konzervativizmust jelöl, hanem egyfajta értékelvűséget. Ami azt jelenti, hogy nem csupán arról szeretnénk tudósítani, hogy mi van körülöttünk és mi van a világban, hanem szeretnénk felmutatni olyan dolgokat a körülöttünk lévő világból, amit értékesnek, követendőnek, példaértékűnek tartunk, amellett is, ami természetesen az újságírás egyik elsőrangú feladata, hogy bemutassa azokat a dolgokat, ami nem működik. Talán mi elég nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a napi vagy prompt hírek mellett mindig legyen olvasmány, jó szöveg, interjú, riport, háttér, amit élvezet is elolvasni, és ami történetbe foglalva mutatja meg vagy igazítja el az olvasót. Úgy érzem, hogy az online hírportálunkon is a hagyományos, bevált újságírói formáknak talán sokkal nagyobb a keletje, mint más hírportálokon. Elég sok nagy-interjút hozunk, elég sok riportot, amit egyre kevesebben csinálnak. Ami talán a legfontosabb ezek közül, hogy a Magyar Nemzet kifejezetten törekszik arra, hogy az online világban is sok saját anyaga legyen. Rengeteg első kézből származó információja van. Amit most megfigyelhetünk, van egyfajta információs infláció, hogy mindenki átveszi a másik híreit, aztán végül már nagyon nehéz megállapítani, hogy mennyire ellenőrzött, mennyire valóságos dolog az, amit fölkap az online hírsajtó nagyon hamar. Szóval mi kifejezetten törekszünk arra, hogy minden nap minél több saját, általunk ellenőrzött, helyszíni tudósítás, riport, interjú, információ jelenjen meg online is. Azt hiszem, sajnos emiatt kezd a Magyar Nemzet tényleg kiemelkedni ebből a mezőnyből. Már csak azért is, mert nagyon sok online hírportál ma Magyarországon egyszerűen nem tud annyi újságírót foglalkoztatni, hogy ennek a kívánalomnak megfeleljen.
Visszatérve Amerikára. Nem tudom, mennyi ideig voltál kint. Vannak amerikai kapcsolataid, és azt föl tudod használni a Magyar Nemzetnél?
T. Sz. T.: Természetesen. Többször voltam egyébként. Ez az ösztöndíj, ez durván féléves volt, amíg a szerkesztőségben dolgoztam. Nyilván vannak, akiktől tudok kérdezni, akik egy adott kérdésben elirányítanak. Bár megmondom őszintén, hogy mióta egy lap jövőjéért felelek – hiszen az online hírportál fejlesztésért én felelek, én fogom össze, illetve egyéb szerkesztői teendőket is ellátok –, sokkal kevesebb időm, érkezésem van, ezek a kapcsolatok sajnos már nem annyira rendszeresek, mint korábban.
Egy konkrét kérdés, amit minden vezető újságírótól megkérdezek – ez számomra megdöbbentő amúgy – nem annyira a szövegnél, hanem a képeknél, hogy komoly újságokban megjelennek fotók és egyszerűen nincs ráírva az, hogy kik vannak a fotón. Ennek mi az oka?
T. Sz. T.: Szerintem Magyarországon ez egy rossz gyakorlat. Ezzel, megmondom őszintén, nagyon sokat hadakozok. Az online-on, ezt már sikerült alapvetéssé tenni, ahogy a képinformációban, a képaláírásban mindig jelezzük azt, hogy ki van a képen, mikor készült, hol készült. A print lapban, a nyomtatott lapban még ez „háborúskodás” tárgya, mert ebben is több iskola van. Van, akik szerint egy hírfotó esetében is a képaláírásnak is az elsődleges feladata az, hogy összekösse a képet a szöveggel, és a szövegből kiderüljön, hogy mi van a képen. Nem ezt az iskolát képviselem – szerintem minél szabatosabban, minél pontosabban föl kell tüntetni, főleg azokat az információkat, ami az olvasónak nem világos, ha ránéz a fotóra, hogy ki van rajta, hol készült és mikor. Hozzáteszem egyébként, az online világban ez nagyon fontos, mert a különböző keresőalgoritmusok, pl. a Google a képinformáció alapján is kereshetővé teszi a képeket. Ez a több legyet egy csapásra esete. Nem tudom, hogy miért alakult ki Magyarországon a képaláírásnak az elhanyagolása. Szerintem korábban nem volt ennyire slendrián ez a gyakorlat. Azt veszem észre, hogy napilapokban, hírportálokban nagyon sokszor nincs is képinformáció. A szerkesztő tudja, hogy mi van a képen, és azt gondolja, hogy az olvasó is. Azért ez egy viszonylag a tiszteletlen megoldás az olvasóval szemben.
Az Első leütés könyved óriási sikert hozott. Nem tudom, hogy mennyi példányban jelent meg, de sehol nem lehet kapni, tehát ha rámegy az ember úgy a Bookline-ra, vagy máshova, előjegyezni lehet, de hiába jegyez elő valaki. Szándékozol ez ellen valamit tenni, és esetleg gondolkozol azon, hogy egy frissített kiadást csinálsz?
T. Sz. T.: Igen. Ez részben az én hibám. Nagy terjesztők terjesztették ezt a könyvet, nem nagy példányszámban jelent meg, 7000 példányban. 70-80%-ban elfogyott, tehát egy párszáz példány van még belőle. És a nagy könyvterjesztők – ez nem kritika, ez teljesen természetes – egy pár év után leveszik a kínálatukból, hiszen javarészt frissebb könyvekkel foglalkoznak. Éppen ezért tervezek új kiadást, hogy mikor lesz időm megírni a változtatásokat – nem sok változtatásról van szó – azt még nem látom. Két területen bővíteném a könyvet. Az egyik a sajtójog, amiben talán érdemes lenne egy sokkal praktikusabb, használhatóbb, egy kicsit bővebb eligazítást adni – itt volt sok változás is a 2011-hez képest. A másik pedig az online újságírás, ahol ugye a könyv alapvetése, hogy a nyomtatott lapban megírt cikkek többsége ugyanúgy teljesen életképes az online-on is. Változatlanul fenntartom alapelvként, de ugye több mint két éve egy online szerkesztőséget is vezetek, most egy országos napilapét, rengeteg tapasztalat, apró fogás, trükk, halmozódott fel bennem amit talán érdemes a könyvben feltüntetni a fiatalabb újságíró nemzedéknek, mivel a túlnyomó többsége már nem nyomtatott napilapnál, hanem egy hírportálnál dolgozik. Ebben egy kicsit talán frissebb lenne a könyv új kiadása.
Van olyan, amit én nem kérdeztem, és szívesen közölnél olvasóinkkal?
T. Sz. T.: Nem tudom, mennyire elegáns egy ilyen interjúban a vészharangot kongatni, de az biztos, hogy az elmúlt 5-6 évben az újságírás, kifejezetten Magyarországon, de világszerte sem, nem került könnyebb helyzetbe, és akkor nagyon enyhén fogalmaztam. Lassan egy olyan szakmává, hivatássá válik, amelyre ki lehet tenni – ha újságírókról beszélünk – a címkét, hogy veszélyeztetett állatfaj. Sok minden miatt van ez így, és egy ilyen interjúban nem érdemes nagyon elkalandozni, szövevényes ügy. Az biztos, hogy az egész, egyrészt a sajtó piac, a hirdetési piacnak a radikális megváltozása, ami miatt sokkal kevésbé finanszírozható, vagy másképp finanszírozható az újságírói munka – ez az egyik oka. A másik oka pedig, kiváltképp Magyarországon, egészen megváltozott vagy megváltozni látszik a politika kapcsolata a médiával, az újságírással. Magyarországon egy nagyon erős állami beavatkozás figyelhető meg, egy irányított állami tulajdonban vagy állami pénzekből működő média megjelenésével, miközben a független vagy a magánpénzből működő sajtónak a kivéreztetése zajlik. Azt kell mondanom, hogy a nyugati világban is megfigyelhetőek olyan tendenciák – nem ezek, más jellegűek –, amelyek arra utalnak, hogy a tömegmédiának a kora mintha leáldozóban lenne, és az egyre pártosabb, egyre jobban körülhatárolható olvasóközönséghez szóló, erősebb üzeneteket megfogalmazó média válik sikeressé az online térben. A lényeget összefoglalva, nagyon nagy változások zajlottak le azért az elmúlt 5-10 évben, amiről talán érdemes majd a könyv új kiadásában is megemlékezni.
Köszönöm szépen!
T. Sz. T.: Én is nagyon köszönöm.
Hozzászólások