Ha a konyhában krumplit hámozok,
– bocsánat – burgonyát,
egész lelkemet hála szövi át,
hogy az vagyok, aki.
A krumplinak szavát se hallani,
némán kell tűrnie,
hogy délelőtt, vagy este,
fellebbezés lehetősége nélkül
megy a levesbe.

Na persze, nem lőhetem főbe,
ha felakasztanám – én dőre –,
száradna, öregedne csak,
s nem főne meg időre.

A zöldségféle reszelése talán emberi,
nem csonttörés, nem spanyol-csizma,
ha a befőtt vagy lekvár kerül a dunsztba,
az ügy azt hiszem, hogy elég guszta,
bár istenem,
én nem szeretnék
gyümölcs lenni sem.

Embernek persze lenni más.
Nincs reszelés, se hámozás,
csak munkanélküliség, agymosás,
csőd, kilakoltatás,
és nem darabra, mint a krumplit,
egy háború egyszerre városokat pusztít.
Ki fenn , ki lenn, csak oda kell figyelni,
de én már ember se szeretek lenni.

Megosztás

Tweet