Erika, Erika! –
a neved megríkat, –
holdsugárzás
a selyemágyas éjszakában –
tündérszavakkal
ezt suttogom:
Nevet adhatsz
a holnaputánnak;
csak bírd a léptem,
szaporázzad,
hagyd magad mögött
a hazugság hideg szobrát –
házasságod kőráncait,
s építs nekem hóból
palotát
(tavaszig kilakjam),
aztán gyerünk,
fogózzunk együtt
a fák húsába –
a nyomorult ágak, kezek
énekeljenek;
lendüljünk neki
a közös mának,
apasszuk el
a téboly tavát,csókoljunk imákat
a magányosság
gyémánthomlokára,
aludjunk eggyé
a szitárhúrszakadásban, –
ájuljunk bele
nyoszolyánkba,
mutassunk fennen
bőrünk titkos stigmáira,
dobogjuk át az ezredhatárt, szellőzködjünk
híves szerelembe, –
és tovább,
______még tovább, –
a csecsemősírásba
oltott őszbe,
lándzsa-napsugár
nyáron keresztül,
az ajtónyitás
keresztgyönyörében álmodom,
hogy együtt vigyázzuk
Zsófiát,
a szó lányát,
a megbecsülés tudóját;
s elhintett Hitünkkel
ő építhet homokvárat…
Csepergő esőben, ki eljövend –
Fiú lesz.
(Szabolcs?)
Hozzászólások