Ha valaki nem tudná, a szalonnázásban az a jó, hogy az ember levág egy karéj kenyeret, feldarabol hozzá egy szép fej veres vagy lila hagymát, szeletel egy kiadós adag szalonnát. Közben már gyűlik a szájában a nyál, a lelkében meg az emlék, amikor Nagyapó a katonákat kirakta a tányérra és enni hívta, úgy 55 évvel ezelőtt.
Na már most, a szalonnázásban az a jó, hogy a hagymát megszórjuk bőven a finom parajdi sóval, amit Julika hozott ajándékba Erdélyországból. Nekiülünk. Falat kenyér, rá szalonna, arra a hagymakorona. Hammmmmm…
Először a kenyér fogy el, de sebaj, vágunk még, és folytatjuk, mert olyan finom, és már nem is fázunk, ahogy felmelegít mindenestől belülről.
Aztán elfogy a szalonna, de van még kenyerünk, meg hagymánk, szelegetünk hát még hozzá egy kis szalonnát. Lassan telik a pocak, s akkor elfogy a hagyma, de a többi fejek mind nagyok, nem érdemes megvágni őket. Szomorúan bár, de megesszük a maradék kenyeret a szalonnával. A végén felnyalogatjuk gondosan a tányérról a sót, ne vesszen kárba.
Jóllaktunk, becsületesen.
Nagyapó öröksége sem veszett kárba, a tudás és az evés gyönyörűsége egy pillanatra összekapcsolódott.
Békeidőben ehhez boros tea dukálna, de hát córesz van elég régen, így aztán sima teát iszunk és régi korok boraira emlékezünk.
Hozzászólások